A fiúk persze már a Honvéd-alakulatban is együtt futballoztak, és Esterházy azért volt csak háromszoros bajnok, mert négy évvel korábban szerződött külföldre – az AEK Athén együtteséhez – az idehaza ötszörös aranyérmes Bodonyinál. Nem mellesleg a szóban forgó magyar–svájci találkozót is ez a páros döntötte el: az első két gólt Esterházy, a harmadikat Bodonyi érte el. A „gróf” nem vacakolt sokat: a győri Hajszán Gyula helyett a hatvanhatodik percben vezényelte a pályára Mezey György szakvezető, és a cserecsatár bő negyedóra alatt duplázott. (Elsőre éppen Bodonyi átadását küldte Karl Engel kapujába.)
Esterházy kétségkívül jobban érkezett Keller Józsefnél. A ferencvárosi futballista ugyanúgy bemutatkozhatott volna, mint a válogatottban akkor debütáló Détári Lajos, ám autója lerobbant, emiatt a balhátvéd lekéste a kerettagok találkozóját. Noha utóbb megjelent a táborban, Mezey úgy döntött: nem veti be a pontatlan bekket. A pályára küldött újonc viszont kitűnően debütált: „A magyar együttesben Détári játszott a legjobban” – írták róla. Ez azért is feltűnő volt, mert lapunk a találkozó után felvetette: „Inkább elmarasztalás érte a válogatottat, mint dicséret. De mit szóljon akkor Paul Wolfisberg svájci szakvezető?”
Az biztos, hogy nagy port nem vert fel a találkozó, hiszen mindössze 9839 szurkoló váltott jegyet. Néptelenek voltak a Népstadionba vezető utak... Bodonyi és Esterházy aztán Svájcban hozzászokott a hasonló érdeklődéshez, mert a bulle-i Stade de Bouleyres csupán ötezer néző befogadására volt képes. Igaz, a kisvárosban maximum tízezren laktak annak idején, és a helybéliek hősökként fogadták az 1991–1992-es évad utolsó fordulójában 2-1-re nyerő, La Chaud-de-Fonds-ból ugyancsak mámorosan hazatérő együttes tagjait.
Abban a csapatban Bodonyi hasonlóképpen irányítót játszott, mint az itthon center és balszélső Esterházy az AEK alakulatában. A legionáriusok akkoriban döbbentek rá, hogy Magyarországon mindannyian áldozatok voltak; nemhogy nem hozták ki belőlük a maximumot, de fel sem fedezték bennük azt, amire predesztinálva lettek volna. S ha valaki legyintene Svájcra, annak szíves figyelmébe ajánljuk: a kilencvenes évek elején olyan brazilok vezették a hegyi menők góllistáját, mint Sonny Anderson, Elber, Tulio... (Utóbbi szerepelt Magyarországon is, de tíz évvel az után, hogy Sionban – és hazája válogatottjában – domborított. Újpestre már akkor jött, amikor megkezdte a hosszú levezetést, hiszen még vagy húsz klubban megfordult – tízben két kézen megszámlálható mérkőzést játszott –, amíg negyvenkét éves korában felhagyott az aktív labdarúgással.)
Bodonyi és Esterházy egyaránt 1993-ban fejezte be pályafutását, melynek mindkettő számára szép pillanata volt a magyar–svájci mérkőzés. A tárgyalt találkozón honfitársaink ebben az összeállításban léptek fel: Disztl Péter – Sallai, Csuhay, Róth (Disztl László, 46.), Péter (Dajka, 46.) – Hannich, Garaba, Détári – Bodonyi, Törőcsik (Mészáros, 64.), Hajszán (Esterházy, 66.).
A gárda 1984-ben lemaradt az Eb-ről, ám ezzel a garnitúrával napjainkban is kibírnánk valahogyan...
