A kék mozit Magritte alig huszonhét évesen festette. Nem tartozott a fő művei közé, csak amolyan készülődés volt, átmenet: a kubizmusra már ráunt, de a szürrealizmus jegyeit még csak kóstolgatja. A világhír még messziről bámulja.
Jáncs Elemér borzongása, amivel eleinte szemlélte a vásznat, hamar elmúlt. Azután, hogy kiakasztotta a pesti lakás falára a családi portrék fölé, már egy kémcsövei között matató tudós szakszerűségével méricskélte. Az előtérben álló női alak nem volt szép, bár kecsessége mégis uralta a festményt. A kétoldalt belógó brokátfüggöny szárnyai viszont vitathatatlanul kezdetleges megoldásnak tűntek, mintha oda még festeni akart volna valamit, de vagy elfelejtette, vagy idővel beletörődött a hiányba. Ha nem lett volna a nő lába előtt heverő balusztrád, a belga festő védjegye, akár egy kontár nagyképű alkotásának is tűnhetett volna.
Magritte volt, de mégsem az, vagy legalábbis nem úgy, ahogy Jáncs elképzelte.
Az ilyenekért csak a sznobok képesek rajongani. Akik egy hiteles aláírásért a lelküket is eladják.
Jáncs búskomorságát ekkor már semmi sem tartóztathatta fel. Leginkább a pitiáner ügyintézés bosszantotta. Hiszen ő világosan megmondta: a karját, és nem a lábát adná oda. És lehetőleg egy igazi képért, nem holmi zsengéért. Ha az ördög, a sors vagy a végzet, bánja is ő, hogy minek nevezik, ennyire slendrián, ha már a tökéletesség szféráiba is belepiszkolt a gyarlóság, akkor miben lehet bízni még? Hogyan lehetne hinni a halálnak és hogyan az életnek?
Ezt a dölyfös tökéletlenséget látta viszont a festmény minden négyzetcentijén: a színekben, az ecsetkezelésben, a kompozícióban. Vagy ahogy később fogalmazott: a tökéletesség ígéretét, amely nem volt képes kibontakozni. Ha az ötvenes vagy hatvanas években festi le Magritte A kék mozit, akkor ma a leghíresebb múzeumok kapkodnának érte.
Teljesen érthető volt hát, hogy végül ecseteket és olajfestéket vásárolt. Felesége döbbent rémülettel bámulta, ahogy Jáncs némi előkészület és elmélyült meditáció után nekiesik az értékes festménynek, amelynek az árát ő már olyan sokszor és olyan sokféleképpen elköltötte. Jáncs előbb csak a részleteken próbált javítgatni, szélesebb csípőt festeni a nőnek, élesebb kontúrokat adni a háttérben céltalanul lebegő léggömbnek, aztán végül megértette, hogy mit kell tennie: elszakadni az eszközeit még nem kellő magabiztossággal birtokló festő víziójától, hogy a maga útját járva igazítsa helyre a kibillent világot.
Talán ez volt az a pillanat, amikor a felesége válást és gyerektartást kezdett emlegetni, vagy azt, hogy szégyenszemre itt a gangon hál majd együtt a vízvezeték-szerelővel, ha Jáncs azonnal le nem teszi az ecsetet. De nem tette le.
A zseniket sosem érti meg egyből a világ. Követni talán tudja, de nem érti. Az értékek különben is a legváratlanabb helyen és időben ragyognak fel. Húgyban, sárban, őrületben.
Akik akkoriban látták Jáncsot, határozottan állítják, hogy az a sehajú, délcegnek sosem mondható ember valahogy megnőtt, kiteljesedett abban a pillanatában. Mintha önmagát és némileg a környezetét is újrafestette volna, mintha a görög szobrokat oly könnyedén megszülő szépség ütött volna tanyát hirtelen abban a satnya, elárvult testben, és így a csonkaságának is értelmet adott. Csak az igazán szép dolgokat nemesíti tovább az idő. Ezt ma már elhinni is nehéz, de ahogy haladt előre az átalakításban, úgy szelídült meg a felesége, lett odaadó, halk szavú asszony, aki nem parancsszóra húz magára tetszetős fehérneműket, de talán már nem is kell, hiszen a bőre, a lágyan omló idomai is épp elég vonzerőt rejtenek már. A mintacsalád, így kezdték emlegetni Jáncsékat, és a bérház szinte valamennyi lakója elzarándokolt hozzájuk, hogy beszívja a harmóniának azt a tapadós, cukros páráját.
Az elkészült mű viszont borzalmas volt. Kusza és szinte taszította a tekintetet. Ha a művészetekhez kicsit is konyító szakember megnézhette volna, ha képes lett volna függetleníteni magát a képet körüllengő boldogságtól, akkor bizonyára eszement tévedésnek, az esztétikum látványos megbicsaklásának nevezi. De Jáncsék körül nem élhetett meg a kritika, a hangos szó, a káromlás.
Az elutasításnak nem volt szava, csak a behódolásnak, ahogy a szenteket sem képes senki leköpni.
Nem tudni, mi lett volna, ha Jáncs nem veszti el a karját. Úgy hozták haza a piacról, ájultan és csuromvéresen. A közeli építkezés daruja engedte el hirtelen a terhét, s a szanaszét lendülő huzalok egyike szakította le a balesetet sztoikus nyugalommal szemlélő Jáncs jobb karját. Túlélte ezt is. A műtét után már mosolygott is. Azért azt nem rossz tudni, hogy időnként a végzet is képes korrigálni a tévedését. Persze újabb festmény felbukkanásáról szó sem lehetett, de ezt Jáncs már nem is várta el. Úgysem lenne mivel helyrehoznia.
Az viszont már problémás volt, hogy a felépülés után minden tisztelet ellenére is úgy nézett ki, mint egy X otthagyott szára, amit már nem lehetett mosolygás nélkül bámulni. Még idejében költöztek el. Mielőtt a mosoly, a ki-kibuggyanó kacagás, hömpölygő röhögéssé nem olvadt volna össze. Pedig akkor sem hangzott el köztük egy hangos szó, nem veszekedtek. Jáncs arcán a beavatottak elnéző mosolya fénylett, amikor levitték a lépcsőn, mint valami különleges bútort. Az sem érdekelte, hogy év végére a svájci örökséget az utolsó fillérig elvitték a méregdrága protézisek.
Jáncs festményét végül egy jóindulatú galériatulajdonos vette meg. Úgy tudjuk, Miró és Picasso keverékeként, egy még ismeretlen, de feltörekvő festő műveként próbálta eladni, de
az érdeklődők némi tanakodás után mégis rendre otthagyták a vásznat.
A galériatulajdonosról nem tudunk semmi közelebbit. Verte vagy kényeztette a feleségét, jó apja volt-e a gyerekeinek, megbecsülték-e a barátai – lehet találgatni. Csak annyi biztos: sosem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ne csak azt vegye szemügyre, amit a sors alamizsnaként elé vet, hogy önnön elveit is legyűrve nekiálljon lekaparni az egymásra rakódó rétegeket, mert úgy egy nap még előbukkanna valami, aminek a létezéséről még álmodni se mert. Így viszont, ha néha-néha a képre néz, mindig az a balsejtelem önti el, hogy ilyen rossz üzletet talán még életében nem kötött. Hogy az ördög vinné el az egészet!
