Az utolsó műhely

Nemcsak a számtalan nagyszerű fémtárgy miatt, amely kikerült belőle, hanem a prominensek miatt is, akik megfordultak benne. Járt itt híres tévés jogi szakértő, milliárdos külföldi óra-ékszeres, két Kossuth-díjas színész is látogatta. Andics József éppen ötven éve vette bérbe az Üllői úti épület „szuterénjét”, kíváncsiak voltunk, mire emlékszik leginkább ebből a zűrös fél évszázadból.

Andics József egy minden szempontból rendkívül hideg napon, 1944. január 12-én született egy szerény sorú ferencvárosi családba, öten laktak egy másfél szobás lakásban (vécé a folyosó végén). A nehéz klímájú környezetből nyaranta vidéki nagybátyjához, a baranyai Gödreszentmártonba küldték szülei jó levegőt szívni. Szívta is, egyúttal pedig egyre meghittebb közelségbe került a fémművességgel, konkrétabban a kovácsmesterséggel. Nagybátyja, egyéb teendői mellett parádés kocsikhoz készített vasalásokat. A pesti fiú pár év alatt megtanulta a fémmel való munkálkodás legtöbb csínját-bínját.

Az igazi munkát az 1960-as években, a Páva utcai Zugschwert-cégnél kezdte, ahol főként bútorvereteket készítettek. Andics a tárgyak finomításával, cizellálásával kereste kenyerét, majd Zugschwert mester halála után átvette a vállalkozást, és beköltözött a legfelül már elsiratott, csaknem 120 éves Üllői úti, lejáratát tekintve Kisfaludy utcai mélységbe, a ház egykori légópincéjébe. A tartós bérlő a Nemez és Rost Háziipari Termelőszövetkezet díszmű- és kovácsoltvas divíziójában kezdte meg a termelést, egyre nagyobb segéderővel – az 1970-es években tizenhárom ember dolgozott a melléküzemágban.

Jól futott akkortájt a szekér. A megrendelők derékhadát a hazai bútoripar, a pécsi Agria, a pesti Bubiv és az Alföldi bútorgyár adta, Andicsék az utóbbinak főként a kalocsai filiáléja, a női börtön „hosszú idős” rabjai által előállított szekrénysoraihoz szállítottak réz hozzávalókat, de állandó partnerük volt a szép emlékű Vasedény is.

Nyugati megrendelésük is volt bőven, főként a belgáknak és a hollandoknak köszönhetően, akiknél régi szokás, hogy szilveszterre barátaiknak, üzletfeleiknek igényesen megmunkált kovácsoltvas díszpatkókat ajándékoznak. Ezeket megcsinálni viszont nem volt túl nagy kedvük az ottani szakembereknek, hát inkább a magyarokra bízták a munkát. A mester meg is mutatott néhány gyertyatartóban végződő, fali kulcstartóként vagy ruhafogasként hasznosulni igyekvő patkót – nevezzük őket úgy, hogy „exportból visszamaradt áruk”.

Rengeteg kisszériás és egyedi tárgy került ki a kezük közül, a többi között a szocialista filmgyártásnak köszönhetően. Készítettek huszita sisakokat a Helyey László főszereplésével forgatott, Mátyás királyról szóló A világ közepéhez, szekercéket Szomjas György easternjéhez, a Talpuk alatt fütyül a szélhez, mentegombokat Sára Sándor Nyolcvan huszárjához. A nemzetközi filmszakma sem tudott meglenni nélkülük, egy Koldus és királyfi-adaptációhoz míves alabárdokat, a Nagy Károlyról szóló mozihoz nyakazóbárdot, egy Michelangelo-filmhez két és fél mázsás csillárt konstruáltak. Andics kellékgyártóként bedolgozott Steven Spielberg Münchenjébe és az Asterix és Obelix-folyam egyik epizódjába is, az előbbihez egyedi kilincsekkel, az utóbbihoz egy trónnal járult hozzá. A Kisfaludy utcában készültek a Pulitzer-emlékdíjak, itt hozták rendbe az Országgyűlés csillárjait, a Nemzeti Múzeum korlátjait, a várbeli Fortuna mulató, a Patikamúzeum, az erdőtelki Buttler-kastély rezeit – a lista korántsem teljes.

A műhelybe a rendszerváltáskor köszönt be a dekonjunktúra. A rézkiegészítők piacát mindenekelőtt a nagyipari volumenben gyártott, irgalmatlan mennyiségben behozott műfém (zamak) tárgyak elterjedése nyomta le, azok ugyan sokkal hitványabbak, mint a réz vagy a bronz, de olcsóbbak. Egyre kevesebben maradtak azok is, akik antik bútoraikat szokták volt javíttatni, a nagy szériás bútorkiegészítésnek a szovjet piac bedőlése vetett véget. Az utolsó alkalmazott hat éve távozott, Andics József azóta egyedül próbál talpon maradni. Legalább szeptemberig: ötven éve 425 forintot fizetett havi bérleti díjként, ma 51 ezret. Nem megy tovább. Itt legalábbis nem: otthonában fogja kiszolgálni azokat, akik még megmaradtak a vevőkörből.

A mester mégsem elkeseredett. Mindig óriási mázlija volt – mondja –, mert élete során csupa olyan emberrel hozta össze a sors, akitől rengeteget kapott. Mindenekelőtt azoktól a srácoktól, akikkel gyerekkorától a Rottenbiller utca 1.-ben élt. Abban az épületben, ahol más kultikonok mellett Bálint Endre festő-grafikus, a magyar avantgárd egyik vezéralakja is lakott, s akinek fiával, a később irodalmárrá érett Bálint Istvánnal együtt fociztak a Köztársaság téri „Fuszekli Stadionban”, a Rotyi 1 nevű csapatban.

Ugyanebben a lakásban élt Vajda Júlia és Jakovits József, ugyancsak kiváló alkotók, elég sokan pallérozták tehát a fiatalokat, akiknek egy részéből vezető értelmiségi, művész vagy a rendszerváltó elit tagja lett. Olyan társaság vette körül, amely máig meghatározza a kultúra iránti viszonyát. E szerencsés széria később sem szakadt meg. Kutyasétáltatás közben bensőséges társalgási viszonyba került például egy kétszeres Kossuth-díjas költővel, mi több, még egy szintén szárnyaló szellemű köztársasági elnökkel is. Volt mindezen felül öt éve, amikor a széplaki újságíró-üdülőben nyaralt, a Balatonnál is számos véleményformáló barátot szerzett – bár neveket nem mond, „nem akar intimpistáskodni”.

Rengeteget olvas (több ezer kötetes könyvtára van, találkozásunk napján is egy könyvbemutatóra készült éppen), imádja a zenét (kedvence Bach), megrögzött kiállításlátogató. Bármi más lehetett volna – összegzett –, de valójában egyetlen ambíciója sem volt elég komoly ahhoz, hogy felhagyja érte a mesterségét. Ahogy fogalmazott: „Ahhoz engem a Szent Mihály lován kellene elvinni.”