Kevés olyan ország van, amelynek olyan fotográfiai hagyománya lenne, mint Magyarországnak, mondta. André Kertészről, akinek a lakásában ma él, megjegyezte, még nála is alacsonyabb volt, de zseniális képeket készített, például a lakása ablakából, egyebek mellett a World Trade Centerről.
Magáról keveset árult el. Rossz gyerek volt. A családban a fotózásnak semmi hagyománya, azon kívül, hogy apja készített róluk néhány képet. Tizenkét éves korában egyszer a Time magazinban látott egy fotóesszét a monszunról. Elhatározta, hogy egyszer majd megnézi magának. Ez lényegében így is történt. Indiában például eddig nyolcvanszor járt körülbelül. Idén például már kétszer. Mintha a sarokra ugrana le tejért, viccelődött. National Geographic magazinnak körülbelül 30 alkalommal dolgozott, főleg Dél-Ázsiában.
De szerinte nem feltétlen kell elutazni ahhoz, hogy az ember jó képeket csináljon. Az a fontos, hogy az embert inspirálja, amit csinál. Az ő kedvenc helyei a buddhista országok és vidékek – árulta el – Tibet pedig az elsők között van. De Frankfurt például nem érintené meg, Oroszországban pedig szomorúságot érez.
Többen szerették volna megtudni, hogy miként alakít ki kapcsolatot a portréalanyaival. Fontos a csapat, mondta, például egy tolmács, és kell egy problémamegoldó ember is, aki segít elmagyarázni, ha kell, hogy miért készül a kép. Sokszor beszélget az alanyaival. Egyik fotójának főszereplőjéről, egy görnyedt asszonyról elmondta, a felvétel után megszólította, és egy nagyon bájos embert ismert meg benne, aki teára is meghívta.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Portréinál nagyon fontos, hogy a személy tetsszen neki valamiért. Emellett fontos a háttér harmóniája, s hogy az ne tolakodjon az ábrázolt személy elé. Tavaly a neten terjedt egy videó, mely az ő állítólagos kilenc kompozíciós szabályát mutatta be. De valójában sosem mondott olyat, hogy lenne ilyen szabálysor.
„Mindig pánikolok az elején, hogy a téma, amit meg kell oldanom, fényképezhetetlen" – árulta el, de aztán megtalálja azokat a nézőpontokat, amivel mégis sikerül. A legnehezebb munkája talán Bagdadban volt, 1986-ban, ahol napi 2-3 órára engedték ki a szállodából. Egy ideális nap a számára tompa fényű, kissé felhős. A legtöbb képe ilyen időben készült.
Miért nevezik a sötétség hercegének? – kérdezte a beszélgetést vezető Schield Tamás fotóművész.
Ez még egy 1987-es vagy 88-as munka emléke. Cowboyokat kellett fényképeznie tábortűznél, s ehhez egy héten át napfelkelte előtt egy órával oda kellett érni a helyszínre, amit a cowboyok már nagyon rühelltek, és elnevezték a sötétség hercegének.
Néhány képéről részletesen is beszélt. Például arról, amelyiken porfelhőben táncoló nőket látni egy kis fa körül. A jelenetet egy taxiból látta meg, a nők a fa köré kuporodtak a porvihar elől. Gyorsan kellett döntenie, hogy megállítsa a taxit, kiugorjon és fényképezzen. Sokszor van ilyen. Nem mind az lesz érdekes, ahová megyünk, sokszor az út érdekesebb.
Szereti azt a képét, amelyen egy öreg indiai az áradásban feje fölé emelve cipeli a varrógépét mosolyogva. Már messziről látta, hogy jön, s végül már egy kisebb tömeg is drukkolt neki, hogy átérjen, s a fotó elkészüljön, ezért mosolyog. Egyébként a kép annyira megérintette a német céget, amely a varrógépet gyártotta, hogy megkeresték az idős embert, és ajándékoztak neki egy új gépet.
Egy narancsszakállú öregembert ábrázoló fotójáról elmesélte: ő egy félnomád pásztor, akinek a népénél az a szokás, hogy amikor az ember őszül, hennával megfestik a haját, szakállát. A kép egyébként becses negatívra készült. Az utolsó Kodak tekercsre. Ezt ugyanis a gyár neki ajándékozta.
Objektívéről elmondta, ma már 24-70-es zoommal rendelkező optikával szeret dolgozni. Elkényelmesedett – jegyezte meg viccelődve.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Etikai kérdésekről is faggatták. Például, hogy mondott-e le etikai okból fotóról. A válasz: fotózás közben nem cenzúrázza magát. Utána előfordul. Az eredménnyel egyébként ritkán elégedett.
És hogy ki mit vállaljon be egy fotóért? – kérdezték. Erről elmesélte, hogyan fényképezett monszunban: előbb csónakból, aztán nadrágcsizmában az áradásba gázolva, majd amikor az sem volt igazán jó, fogta magát és ruhástól belement a vízbe. „Rájöttem, hogy kockáztatni kell." Persze az életünket nem kell feláldozni, semmilyen kép nem éri meg. De olykor erőt kell vennünk magunkon, hogy ne forduljunk vissza. Mert rosszabb, ha az ember utóbb gyávának tartja magát.
