Mindennek a kapujában, a Király utca indulásánál ott trónolt a kisvárosnak is beillő Orczy-ház, a pesti zsidóság emblematikus központja, amelynek lebontása a millennium után a legsürgetőbb városépítészeti kérdések közé tartozott. A tízes évektől pedig eldöntött tény volt, hogy ha sikerül végre megszabadulni tőle, mögötte is ledöntenek szinte mindent, és grandiózus sugárutat nyitnak a Nagykörútig.
|
A pesti Dob utca 46. a húszas...
Vajda Sándor / Budapest Tegnap |
1913 őszén már arról írt Az Est: a háztulajdonos részvénytársaságnak építési engedélye is van, csak annak eldöntésére várnak, hogy a felépíteni tervezett új városháza átellenben, az egykori invalidusház helyén valósul-e meg. Ha igen, a város e telkeket is kezelésébe veszi, ha nem, akkor bérházak épülnek ide.
Aztán persze világháború lett, nem pedig városháza-építés, és az Orczy-ház is háborítatlanul állt a harmincas évek közepéig. Mire végül lebontották, már a városátalakító düh is szelídült valamelyest. A sugárút nyitánya – ez a Wälder Gyula által tervezett árkádos épületkomplexum, a mai Madách tér – ugyan világvárosi léptékben épült meg, de mögötte már keskenyebbre szabták az ideszánt utat. Igaz, egy-egy tömböt így is lebontottak volna mindkét oldalon, hiszen úgy tervezték, az Újlipótvárosból ismert, kis parkokat közrefogó modern házgyűrűkkel szegélyezik majd a Madách sugárutat.
Volna – mondjuk, hiszen ebből a tervből se valósult meg sok. Csupán az árkádos monstrum az indulásnál, meg a Rimanóczy Gyula által tervezett Postaigazgatóság a Nagykörúton túl, a Hársfa utca sarkán; valamint az a két kósza lakóház körülbelül félúton, a Klauzál térnél, amelynek láttán a mai járókelő is hökkenten kapja fel a fejét: mit keresnek ezek itt?
Nos, hogy miért pont ez a két ház épült meg az egész tervezett sugárútból, arra sok-sok év után lett egy magyarázatunk. Hála a fővárosi közgyűjtemények jóságának, immár fellelhetők ugyanis az interneten a régi budapesti lakcímjegyzékek és levéltári iratok is, és ezekből sok érdekes adat kibogarászható. Kiderül például, hogy a két modern lakóépület helyén volt régi ház már 1873-ban is állt, akkor még földszintesen, nagy udvarral, két-három lakással. Áldássy Antalt jelölték meg tulajdonosként, akinek családja – ritka dolog volt ez az akkortájt rohamosan fejlődő Pesten – még háromnegyed évszázadon át birtokolta a telket.
Időközben persze sokminden megváltozott: a cím Külső-Dob utca 2.-ről Dob utca 46.-ra módosult, az udvart meg körbeépítették, és az immáron két, összenőtt házra emeletet is húztak, így a századfordulón már körülbelül húsz lakás volt itt – lakóik között mesteremberek, mint kefekötő, asztalos, szabó, borbély, valamint árusok és házalók –, a földszinten pedig műhelyek, az utcai fronton boltok.
Erről a házról kevés képet ismerünk. Azok roskadozó, dísztelen homlokzatokat mutatnak, amelyeket eluralnak az ott működő kereskedők cégérei: a címtárak a húszas–harmincas évek fordulóján például Stern Béla festékkereskedőt és Reich Dezső bőrkereskedőt („Lukács Andor utódját”) jelzik itt. Az ódon épület körül szinte anakronisztikusan hatnak az 1911 és 1940 között itt zörgő, a keskeny utcákon egyetlen kocsival kanyargó 2-es villamos sínjei, akárcsak az utcán szaladó automobil.
Mondanunk se kell talán, hogy a tulajdonos család persze nem itt élt. Áldásyék (akiket olykor két s-sel jelölt a címtár) az idővel Krisztina körúttá kiépülő Krisztina utcában laktak, a királyi palota alatt felépült saját házukban. Idősebb Áldásy Antal özvegye, Erzsébet asszony magánzóként szerepelt, dr. Áldásy Antalnak pedig a szakmai előmeneteléről is híven tudósítanak a lakcímlajstromok: a millenniumkor „múzeumi könyvtári assistens”, a századfordulón „múzeumi segédőr”, 1916-tól már egyetemi tanár. A történelmi segédtudományok, a heraldika és genealógia professzora, a Turul című szakfolyóirat szerkesztője 1932-ben hunyt el.
A Dob utcai bérházat ekkor örökölte meg öccse, a már ugyancsak hatvan körüljáró dr. Áldásy József, aki belügyminisztériumi fogalmazóból lett az évtizedek során miniszteri titkár, majd tanácsos, végül belügyi államtitkár. Ezért gondoljuk azt, hogy aligha véletlenül kezdtek bele éppen itt, az ő telkén a majdani sugárút kiépítésébe – az építési engedélyeket például nem eshetett nehezére megszerezni.
Bárhogy történt is, tény, hogy 1936 körül a régi házat lebontották, a telket kettéosztották, és immár két új tulajdonos fogott bele az új szabályozási vonalmentén a homlokzatukkal egymáshoz illeszkedő, odabent amúgy teljesen különböző, hatemeletes bérházak felépítésébe. A sarokházat vitéz Martsekényi Imre tervei alapján a Városi Hajléképítő és Ingatlanforgalmi Vállalat építtette föl 1938-ban, a kisebbiket egy évre rá adták át, ezt Antal Dezső rajzolta meg a befektető, dr. Kovács Ferenc megbízása alapján.
|
... és az ötvenes években
FORTEPAN.HU |
A korabeli fényképeken jól látszik, hogy a két ház úgy állt a macskaköves Csányi és Dob utca találkozásánál, mintha repülő csészealj szállt volna le a Klauzál térre. A földszinti üzletekben elegáns csemegebolt nyílt, illatszertár és cukrászda. A pincében működő központi kazán, a szemétledobó, a lift és a lakásokban fölszerelt elektromos cselédcsengő pedig meglehetős luxusnak számított pár lépésnyire a zöldséges- és libáskofákkal zsúfolt vásárcsarnoktól. Ráadásul a 46/B-be még elegáns aula is került, csillogó alumínium és üveg ajtókkal, rejtett világítással. Nem messze tőle alakították ki – a korszellemnek megfelelően – az óvóhelyet.
Dr. Kovács Ferenc nőgyógyász-profeszszor mégsem költözött ide: hivatalos lakcímeként ekkor is az Üllői út 66. szám alatti lakását tüntette fel. Aminek persze megvolt a maga oka. A neves orvos, aki a húszas években Rockefeller-ösztöndíjasként Amerikában és Nyugat-Európában képezte tovább magát, és 1929-ben, nem egész negyvenévesen már egyetemi magántanár volt, 1931-től a debreceni klinikán vezette a szülészetet és a nőgyógyászatot. Ténylegesen nem is tért vissza Budapestre egészen az ötvenes évek elejéig.
Debrecenből írta azt a levelet is, amelyet Budapest polgármesterének címzett valamikor 1944 nyarán. Egyetemi nyilvános rendes tanárként, klinikai igazgatóként nem futott különösebben nagy köröket, kézzel írott levelében azonnal a tárgyra tért. „Dob utca 46/B. sz. alatti hatemeletes modern (1939 építésű) házamat a székesfőv. megfelelő ügyosztálya keresztény háznak minősítette. Ennek ellenére utólag átminősítették zsidóházzá. Miután ezt, mint keresztény háztulajdonos, sérelmesnek találom, tisztelettel kérem ezen határozat megváltoztatását és az eredeti döntés alapján a házat keresztény lakóháznak minősíteni”. Indokolásképpen felhozta, hogy a szomszéd épületek „kevesebb indokolhatósággal” nem zsidó házak maradtak, ráadásul őnála a lakók 40 százaléka keresztény. Felhívta ugyanakkor a hatóság figyelmét, hogy alig háromsaroknyira, a Dob utca és az Erzsébet körút sarkán álló épület „keresztény ház maradt, holott ott 20 lakó közül 15 zsidó és csak 5 keresztény (tehát csak 20%) és a háztulajdonos is zsidó. Ezt a házat tehát az én házam helyett sokkal indokoltabb lenne zsidóvá átminősíteni. A férőhelyek szempontjából is előnyösebb volna ez. Míg ugyanis az én házamban 2 szobás hallos lakások vannak túlnyomóan, tehát lakásonkint csak egy zsidó család költözhet be, addig az Erzsébet krt. 44. alatt nagy méretű, régi és sokkal több (4-5) szobás lakások vannak nagy számban és így benne sokkal több zsidó családot lehet elhelyezni. Emellett kevesebb kereszténynek kell elköltözni, mint az én házamból, tehát a hurcolkodás zűrzavarát is enyhíteni lehet az átminősítéssel.”
Hetven év távolából lehetetlennek tűnik kideríteni, hogy az orvosprofesszor miért éppen özvegy Berger Leóné sarokházára szerette volna ilyen vehemensen rábeszélni a hatóságot. De igazából mindegy is, hiszen tény: nem járt sikerrel. A csillagos házak honlapján – ahol a fenti levél is megtalálható – látni, hogy a Dob utca 46/B „zsidó ház” maradt, az Erzsébet körút 44. pedig megmaradt „kereszténynek”.
Aztán, alig pár hónap elteltével, Kovács professzor házát is magába zárta a gettó. Szobái, halljai zsúfolásig megteltek emberekkel, ízen-húszan osztoztak egy-egy lakáson. Hideg volt és sötét, akadozott a vízszolgáltatás. Egy dolgot tudunk biztosan ezekről az időkről, azt is csak onnan, hogy évtizedekkel később, amikor a helyszínt megismerni immár felnőttként visszatért a házba, ő maga mondta el: a negyedik emelet egy szám alatt egy asszonynak kisfia született.
