galéria megtekintése

Az „is” vagy a „csak”?

0 komment


Szemere Katalin

Az egész életünk egy pályázat – mondja Szinetár Miklós a Senki többet? Pályázat harmadszor... című kötetbemutatóján. A rendező Pályázat-könyvsorozatának utolsó kötetéről Veiszer Alindával beszélgetett 84. születésnapján az Alexandra Irodalmi Kávéházban.

Megírta harmadik, befejező levelezőkönyvét Szinetár Miklós. A sorozatban egy negyvenes éveiben járó tanítványával beszélget képzeletbeli levelezésben színházról, igazgatásról, pályázatról és politikáról. Ebben már a tanítvány, János elnyeri az áhított vidéki színház-igazgatói posztot, és a mesterrel beszélget arról, mi mindennel jár egy ilyen poszt, és hogy kinek mit jelent a siker.

A mai magyar kettéosztott színházi világban, aki nem áll be valamelyik oldal mellé, az előtt nincs út – mondja a rendező. A tanítványait gyúrta össze, az ő levelei fiktívek, és arról szólnak, mit tartana elvárhatónak és problémának, ha most a negyvenes éveiben járna. A mester szövegeibe a saját, valós történeteit írja meg Szinetár, aki 51 évig – megszakítás nélkül – tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd Egyetemen.

Szinetár Miklós, aki zenés színházaknak és a Magyar Televíziónak is volt vezetője, azt mondja: soha nem ő találta ki, hogy direktora legyen bármelyik intézménynek is, mindegyikbe felkérték. A legjobb dolognak azt tartja, hogy a rendszerváltozás óta nem csökkent a színházba járók száma, ugyanakkor a jelenlegi rendszer működésével egyáltalán nem ért egyet. Hiányolja, hogy nincs olyan központi figura, aki kézben tartaná a kultúrpolitikát, vigyázna az arányaira. Számon kérné például a direktorokon a pályáza­taikban írottakat vagy azt, hogy a saját színháza vezetése helyett miért máshol keres pénzt egyikük-másikuk, de természetesen nem Aczél Györgyöt sírja vissza.

 
Szinetár Miklós a mester ­szerepében
Szinetár a mester ­szerepében
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Szinetár Miklós a szó színházában hisz, kritizálja is sok fiatalabb rendező alkotását, másokét pedig érvényesnek, fontosnak tartja. Utóbbiak­ közé tartozik a Bodó Viktor rendezte Revizor a Vígszínházban, miközben nem érti, hogy a Mundruczó Kornél által színpadra állított A jég című, kegyetlen Szorokin-darabot miért­ tűzte műsorára és tartotta etalonnak a korábbi, Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház. Nem mondja, hogy nem kéne játszani, de a megfelelő helyszín inkább a Trafó lett volna.

Kemény szavakkal illeti a kritikusokat is. Bár állítja, a kettéosztott szakmában semelyik oldalhoz nem szegődik, a balliberális értelmiségből álló kritikusi gárda java folyton az elveivel van elfoglalva, esztétizál. Bele akar szólni abba, ki legyen egy színház igazgatója, ki üljön a fesztiválok zsűrijében, de hétköznapi dolgokkal, például azzal, hogy a színészek fele a létminimum alatt él, nem foglalkozik.

Ha arról kérdezné valaki, mit tart a mottójának, valószínűleg azt mondaná: társadalomban, a kultúrában és az étkezésben a legfontosabb az „is”, és a legkártékonyabb a „csak”.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.