– Ön is az az író, aki folyton a történelembe rejtett ország- és életismerettel dolgozik. Hogyan választ kort, amellyel foglalkozni kíván?
– Számomra soha nem a korszak az érdekes. Még csak nem is az a történelmi esemény, amely a majdani regény úgynevezett „témája” lesz. Talán meglepő, amit mondok, de
engem íróként nem érdekel a történelem. Engem a dolgok elbeszélhetősége érdekel.
Eszembe jut egy anekdota, elolvasok egy dokumentumot, és az, ami elém került, egyik pillanatról a másikra ötletté alakul. Öt vagy legfeljebb tíz perc, amíg az ötlet körvonalazódik, aztán két-három évig lehet dolgozni rajta. És akkor még nem számoltam a felkészülés hónapjait. Ugyanakkor nem akarok kitérni a kérdés elől: ókori vagy középkori témájú regényt még nem írtam, be látható időn belül nem is fogok. A korai új kort és a közelmúltat érzem felidézhetőnek és megszólíthatónak. Kérdés persze: időben hol végződik a történelem. Lehet-e történelem az, amiről tiszta és részletekbe menő személyes emlékeink vannak? Történelem-e az, ami tegnap történt vagy ma délelőtt? Mitől tekinthetünk történelmi személyiségnek valakit? És így tovább.
– Az ötlet a műfajt is hozza magával?
– Nem, az ötlet a műfajon belül jelentkezik. Elbeszélő vagyok, így elsősorban elbeszélői ötleteim vannak. A műfordítói munkát is elbeszélőként végzem. Fordítással pihenem ki a regényírást. El nem tudja képzelni, mennyire pihentető munka. Például nem kell kitalálni a cselekményt, mert az már megvan. Még a nyelvi stratégiát sem kell kitalálni, még a retorikai alakzatokat sem. Elég felismerni és reprodukálni őket. Az pedig roppant izgalmas, amikor a fordítói munka során közel kerülhetünk egy másik, többnyire régebbi szerző észjárásához, működés közben tanulmányozhatjuk és leshetjük el a trükkjeit. Minden jó írónak van egy trükkje. Az egészen kiválónak kettő is.
– Milyen trükkök ezek?
– Mondok három példát. Olyan írókról van szó, akik a fordítás révén közeli ismerőseimmé váltak. Gottfried von Strassburg, aki a XIII. század elején írta a Trisztán és Izolda szerelméről szóló verses regényt, arra jött rá, hogy az emberi személyiség folyamatosan változik. És hogy
a szerelem egy ellentmondásos tünemény: a nagy boldogsággal a nála is nagyobb nyomorúság jár együtt. Ezt a kortársai nem tudták,
ő viszont megtalálta e felismerések elbeszélői formáját. Heinrich von Kleist arra jött rá, hogy minden egyes mondat időutazás, és azzal, hogy a mondatokon belül oda-vissza haladunk az időben, hirtelen megnő az elbeszélő mozgástere is. Goethe arra jött rá, hogy az igazán nagy művet nem érdemes befejezni, legalábbis nem azonnal, hanem helyesebb folyamatosan bővíteni, továbbgondolni hatvan éven át, miközben egyre tágabb lesz a szerző szellemi horizontja. Ehhez persze nem árt megérni a késő öregkort.
|
| Fotó: Korponai Tamás / Népszabadság |
– Magyar példák?
– Krúdy azt tudta, hogy az atmoszférateremtés pótolhatja a cselekményt. Móricz azt, hogy a regénybeli pillanatok intenzitása fölöslegessé teszi a befejezést. Mándy Iván arról tudott sokat, hogy nem kell mindent elmondani, mert az elhallgatás, a kihagyás legalább olyan kifejező, mint a manifeszt kijelentések. Hangsúlyozom: ezek írói trükkök. Persze, az írás az életvitelről is sokat elárul.
– És az ön trükkjei?
– Eszembe jut a híres bűvész, Rodolfo, akit még láttam gyerekkoromban. Az ő szavajárása volt: „A kezemet figyeljék, mert csalok!”
Ez zseniális. Egyszerre hangsúlyozni a csalás tényét és elterelni a figyelmet az éppen zajló csalásról.
Ugyanolyan életre szóló útmutatás, mint amilyet Mollay Károly professzor, az ősgermanisztika Rodolfója mondott, miközben mutatott valami krikszkrakszokkal teli, régi papirost: „Ott van az, csak le kell olvasni!” Azt már nem mondta meg, hogy mi az, ami ott van. Az író is így csinál: csal és hazudik, miközben hangoztatja, hogy az igazságot írja meg, és mindezzel, jó esetben, még meg is örvendezteti az olvasóit. Visszatérve az én trükkjeimre, ha ugyan vannak ilyenek: szerintem nem az a dolgom, hogy leleplezzem, hanem az, hogy működésbe hozzam őket.
– Egy olvasói trükkjére én is emlékszem. Úgy dönti el, hogy elolvas valamit, hogy megnézi az első és az utolsó mondatot, majd találomra egyet középen. Ha mindhárom jó, akkor jöhet. Ez mindig beválik?
– Ha valaki jó író, még nem biztos, hogy olvasónak is jó. Én gyerekkoromtól arra törekedtem, hogy jó olvasó legyek. Ez, azt hiszem, sikerült. Arra is törekedtem, hogy olvasói képességeim függetlenek maradjanak írói munkámtól. Ez nem sikerült. Gyakran veszem észre, hogy úgy olvasok, mintha írnék, és úgy írok, mintha olvasnék. Ez önmagában véve nem baj, feltéve, hogy az ember tudatában van, és ellenőrzés alatt tartja.
Amúgy tényleg sokat elárul egy irodalmi alkotásról az első és az utolsó mondat.
Meg a középső, az a bizonyos akármelyik. De vannak kivételek. Vannak ügyetlenül vagy érdektelenül kezdődő remekművek. Van olyan kiváló mű, amelyiknek nincs megoldva a vége. Vagy nincs befejezve. Vagy egymás után háromszor is befejeződik, mert a szerző nem vette észre, hogy egyszer, illetve kétszer már megírta a befejezést. A szerzői önismeret hiánya nem előny, de nem zárja ki a tehetséget.
– Első igazi nagy sikere, Az átkelés az üvegen 1992-ben jelent meg. Fontosságát jelzi, hogy önálló kritikakötet is született vele kapcsolatban, az Üvegezés. Hogyan látja ma ezt a regényt?
– Az Átkelést igen fontos könyvemnek tartom, különösen írói fejlődésem szempontjából. Sokáig dolgoztam rajta, összesen hét évig. Akkor tanultam meg, hogyan kell egy nagyobb ívű írói tervet megvalósítani, és mit jelent az, amit Walter Benjamin úgy fogalmazott meg, hogy: „A kész mű a koncepció halotti maszkja.” Ám éppen ezért az Átkelést ma már nem számítom a sikerültebb munkáim közé. Sok egymással össze nem férő ötletet zsúfoltam bele, nincs egységes cselekmény, a kompozíció ormótlan és aránytalan, a szöveg nyelvileg kiegyensúlyozatlan, túl van feszítve. Ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt, ma is büszke vagyok rá. Rengeteg munka van benne, óriási lelki és szellemi erőfeszítés nyomait hordozza. Kár, hogy próbára teszi az olvasó türelmét. Későbbi regényeim jobbak, de nem tudtam volna őket az Átkelés tapasztalatai nélkül megírni.
|
Fotó: Korponai Tamás / Népszabadság
|
– Ezek szerint van rangsor a művek között?
– Azokat a munkáimat tartom a legfontosabbaknak, amelyeket még nem írtam meg. Ezekről viszont nem tudok beszélni.
– Legújabb regénye, A mi kis köztársaságunk tragikus-groteszk szatíra, és egy új hangszín. Nem teszi túl zilálttá az életművet a sok, egymástól eltérő hang?
– Ha egy író nem hal meg fiatalon, akkor előbb-utóbb súlyos ellentmondással szembesül.
Egyrészt minden alkotói korszakában meg kell újulnia, fel kell frissülnie, mert ennek híján „úgy marad”, és önmagát ismétli. Másrészt meg kell őriznie az alkotói személyiség, a világlátás folyamatosságát,
mert ha erre nem ügyel, akkor megtagadja korábbi önmagát, és nem építhet korábbi eredményeire. Szerintem az új könyvem nagyon sok szállal kapcsolódik két korábbi munkámhoz, a Jacob Wunschwitz igaz történetéhez és az Árnyas főutcához. Ez is, az is egy-egy városról mint közösségről szól, akárcsak a mostani. Az Árnyas főutca ráadásul nagyjából ugyanakkor is játszódik, a huszadik század közepén. Megírása óta eltelt másfél évtized: a viszonyok is másmilyenek lettek, én magam is változtam, az írásmódom is változott egy kicsit. Remélem, előnyére.
– Móricz beült a kasszásnő mögé, hogy lássa: kik váltanak jegyet a darabjaira, és így sikeresebb szerzővé válhasson. Maga is szeret kikukucskálni a nézőtérre?
– Kérdés, hogy van-e nézőtér, ahová kukucskálhatok. Ha az utóbbi húsz évadot nézzük: 1997-ben volt egy bemutatóm a Kolibri Pincében, 2008 és 2010 között színre került az egri Gárdonyi Géza Színházban, három különálló produkció keretében, A nagyratörő című szomorújáték-trilógiám és tavaly kora tavasszal a Budapest Bábszínházban a Trisztán és Izolda, felnőtteknek. De hogy válaszoljak a kérdésre: sohasem voltam sikeres színpadi szerző, és nem a nézőket figyeltem, hanem a színészeket. Arra már volt eset, hogy megbetegedett a súgó,
és beálltam súgni, azzal a megfontolással, hogy a saját szövegemet biztosan ismerem. Így is nehéz munka,
mert pillanatonként ki kell találni, hogy a színésznek segítségre van-e szüksége, vagy csak hatásszünetet tart.
|
| Fotó: Korponai Tamás / Népszabadság |
– Szokott azon gondolkodni, hogy épp milyen árfolyammal bír a képzeletbeli írói tőzsdén? Épp hova rangsorolja a kritika, szakma, közbeszéd?
– Nekem bőven elég annyi, hogy bele tudok nézni a tükörbe. Így is csak reggelente történik, és akkor is csak azért, hogy borotválkozás közben meg ne vágjam az arcomat.
– Ha most beléphetne a húszéves Márton László dolgozószobájába, mit tanácsolna neki?
– Éppen húszévesen, 1979-ben írtam első, ma is érvényesnek tekinthető elbeszéléseimet. Akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt dolgozószobám.
És nem voltam kíváncsi az akkori ötvenesek véleményére.
Erre emlékezve, egy mai pályakezdőnek azt mondanám, hogy minden körülmények között védje meg személyisége autonómiáját és erkölcsi integritását. És mindig a legjobb ösztöneire hallgasson.
