Valami nagyon zavar az előadásban elejétől fogva. Gondolom, Radu Afrim ambiciózus színházi nyelve, amelyet a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában rátelepít Kárpáti Péter több mint húszéves darabjára, és amellyel csaknem tökéletesen elfedi, elnyomja annak gondolati és érzelmi tartalmát.
Mert az, hogy a szerző annak idején megpróbálta a középkori moralitást megütköztetni az akkori mai élettel, szembesíteni akart egy mélyen istenes szemléletet korunk isten nélküli istentelenségével, alapvetően filozofikus szándék.
A történet lényegében roppant egyszerű: egy ingatlanközvetítő, aki eltartási szerződések kapcsán nemegyszer a halállal kereskedik, szembenéz a saját halálával. És persze az életével. Üres és lapos körülötte minden, az emberi kapcsolatok meglazultak, szétszakadtak, a mondatok nem érnek célba, néha a végükre sem, és rendre elmennek egymás mellett. A szöveg eleve költői-groteszk abszurditásba emeli a köznapi élet tényeit. Az ingatlanirodában életévekkel kereskednek. A rendező erre még sok lapáttal rápakol látványos-zajos abszurditást, mindent, mi szem-fülnek ingere – s ami zsibbasztja az agyat. (A gépi zajról Kónya-Ütő Bence gondoskodik, a jelmezeket Giliga Ilka tervezte.)
Pedig Bartha József díszlete igen jó ötletnek látszik. Metróalagútban vagyunk, ahol az állomások neve helyén az egyes jelenetek, a halálba menő hősnő életének helyszínei állnak. Amikor odaér a történet, kigyúlnak a megfelelő feliratok. Ez legalább segít az amúgy követhetetlen jelrendszerben eligazodni.
