És akkor a svéd, csellón játszó Linnea Olssonnak és az őt elektromos vibrafonon kísérő Jennie Abrahamsonnak már nyert ügye van. Az Ah! című lemezükről játszanak el négy dalt, és annyit nyugodtan bólogathattunk magunkban, hogy nem volt rossz választás a svéd duó, mert a zene egészen jól passzol Gabriel világához.
A hölgyek később is szerepet kapnak, hiszen ők állnak be vokálozni Gabriel mögé, sőt Abrahamson lesz az, aki Kate Bush helyére lép a Don’t Give Up-ban és bizony tökéletesen megoldja a feladatát.
|
Gabriel hangja, ha nem is mindig és mindenhol, még most is megbízható
Kurucz Árpád / Népszabadság |
A koncert maga három részből áll, magyarázza el maga a frontember, hogy mi várható. Az első amolyan akusztikus, unplugged hangulatú rész, amely „kicsit olyan lesz, mintha próbálnánk”, magyarázza Gabriel. Annál azért egy fokkal jobb, bár az is belefér, hogy rontás esetén újrakezdi a dalt.
A Come Talk to Me-t és a Shock the Monkey-t hallhatjuk teli fényben, hiszen erre a részre még az aréna világítását sem kapcsolják le. Ilyen értelemben tényleg olyan filíngje van az egésznek, mintha csak most állna be a zenekar. Végül a Family Snapshot közepén váltanak át az „igazi” koncertre: kialszanak a terem fényei, már csak a színpad világít, és feléled a nagy kivetítő. Az előétel után akkor ez volna a leves, s ez is lesz a koncert gyenge pontja, kicsit leül az egész, hogy majd valamikor a Solsbury Hill pezsdítse fel lankadó figyelmünket.
Tompán szól ugyan az egykori nagy sláger, de arra még mindig alkalmas, hogy kissé átmozgassa a cseppet sem ritkás küzdőtéri sorokat. Ebben a részben a fehér fények dominálnak, s inkább Gabriel fiatalosan mackós tánclépéseit csodáljuk, Tony Levinnel és David Rhodesszal együtt lejt, s talán egy megfáradt fiúbanda koreográfiáját idézné, itt mégis bája van, derűt csempész a majdhogynem kétórás koncertbe.
|
A Red Rain-nel beköszönnek a fények, mert ők is tudják, hogy ez érdekel itt leginkább mindenkit
Kurucz Árpád / Népszabadság |
S bár a harmadik részt (ez tartalmazza a So című album teljes anyagát) Gabriel amolyan desszertként tálalja, igazából ez lesz a fő fogás. A rántott hús, hogy mi is maradjunk a hazai hasonlatnál. És a Red Rain-nel beköszönnek a színes fények, mert ők is tudják, hogy ez érdekel itt leginkább mindenkit. Majdnem mindenkit.
Mert amikor Peter Gabriel a Mercy Street utolsó lírai taktusait énekli szinte csak egyedül, ahogy Anne meglovagolja a tenger hullámait, és ehhez csönd kellene, csöppnyi meghatódás, akkor küzdőtér hátsó részébe helyezett ideiglenes bárból kíméletlenül felhallatszik a viháncolás. Ez rondít bele az In Your Eyes zárlatába is.
Pedig ha valamire nem lehetett semmi panaszunk, akkor éppen ez a tömb volt, hiszen itt hangzottak el az örökzöld darabok a Sladgehammer-től a Big Time-ig, s bizony az album cseppet sem veszített frissességéből. Főként, ami a hangszerelést illeti. Gabriel hangja, ha nem is mindig és mindenhol, még most is megbízható.
|
Remek estét varázsolt elénk egy igazi gentlemanként viselkedő, fiatalosan korosodó angol úr. Aki sokat ad az etikettre
Kurucz Árpád / Népszabadság |
A valódi desszertként érkező ráadásban pedig ott a Here Comes the Flood, amit a tömegből hangosan meg is köszön valaki, és tényleg igaza van, a lírai dal az est egyik fénypontja. A The Tower That Ate People-nál pedig hatalmas, fehér lepelből „épül” meg a torony, amely a külsőségekre túl sokat nem adó esten nagyon jól fest. A díszletet igazából a hatalmas libikókára emlékeztető, ide-oda tologatható reflektorkarok, illetve az őket mozgató roadok adják, akik amolyan görög kórusként követik és emelik ki a fontosabb eseményeket.
És akkor már nem marad más hátra, mint a búcsú, méghozzá az apartheid ellen küzdő dél-afrikai aktivista, Steve Biko emlékére írt dallal (Biko), amelynek végén egyenként hagyják el a színteret a zenekar tagjai.
Holtpontja és apró gyengeségei ellenére egyetlen néző sem lehetett csalódott: remek estét varázsolt elénk egy igazi gentlemanként viselkedő, fiatalosan korosodó angol úr. Aki sokat ad az etikettre. És még többet a zenére.
