– A színház megnyithatja a közösségeket egymás felé, bár ennek vannak azért korlátai. Igen gyorsan megbélyegeznek itt bárkit, aki tesz egy lépést is a másik irányába. Mi megpróbálunk egy olyan réteget erősíteni, amelyik kíváncsi a másikra, és el tud tölteni pár órát közösen. Persze, ha elkezdünk számolgatni, a nagyobb kompromisszumot a magyar fél teszi. A hétfői gála is 99 százalékban román nyelven zajlott. Mégis áttörésnek mondanám, mert az egész ország láthatta, hogy bizonyos szinten nagyon-nagyon gyümölcsöző ez a szakmai együttlét.
|
Gáspárik Attila
Teknős Miklós |
– Honnan ez a „gyümölcsöző szakmai együttlét” éppen egy olyan területen, amely erőteljesen kötődik a nyelvhez, tehát az adott kultúrához?
– Valóban nagyon érdekes jelenség a magyarok a román színjátszásban. Harag György és Taub János volt az a két rendező, aki áttörte az elszigeteltség falát. Aztán jött Tompa Gábor, aki a kilencvenes években, szinte egyedül, széles utat nyitott a román színjátszás felé a minőséggel. Az ő craiovai, bukaresti vagy Piatra Neamt-i rendezései nagy port vertek fel annak idején. Az is szerepet játszhatott, hogy a kolozsvári magyarok értelmiséginek mondott, szűk rétege erősen támadta, követelve, hogy népnemzetibb irányba vigye a színházat. Azt hiszem, hogy ellenreakcióként a román szakma őt valahol megvédte. Erről biztosan születnek majd tanulmányok, de még egyszer: a színházi szakma a ránk jellemző önzés ellenére sokkal befogadóbb, sokkal barátságosabb román–magyar viszonylatban, mint amit az ember érez, mondjuk, Budapesten. Tompa Gábort sokkal jobban becsülik Londonban, Amerikában, mint Magyarországon.
– Sejti az okát?
– Azt hiszem, alapvetően mást gondolunk a szakmáról. A mai magyar színház fő vonulata, amely nagy tömegeket vonz, inkább a szórakoztatóipar felé megy el, miközben azok az értékek, amelyek hétfőn is díjakat vittek el, inkább a máról szólnak. A mai gondolatainkról, vívódásainkról, életünkről. Székely Csaba Bánya-trilógiája a mi „nyomorunkról” szól, arról próbál kérdéseket feltenni, és kísérel meg válaszokat adni. Ezekre a darabokra hónapokkal előre nem lehet jegyet kapni, vagyis a közönségünk elvárja a színháztól, hogy beszéljen a máról. Nekünk nincs filmgyártásunk, nincsenek nagy kibeszélőshow-ink, ezért a színház ma újra ugyanazt a szerepet tölti be, mint 1989 előtt: hely, ahova el lehet járni gondolkodni, el lehet menni találkozni, közösségi élményért.
– Mi a véleménye arról az irányról, amelybe a politika tereli az anyaországi színházat? Számít-e „színházi nemzetegyesítésre”?
– Először is nem hiszem, hogy ez az új vonulat Magyarországon kizárólag politikai nyomásra születik. Annak idején nevetve mondogattuk egymásnak, hogy X. vagy Y. a rendszerváltástól lett tehetséges. Most azt vesszük észre, hogy Magyarországon vannak színészek, rendezők, színházak, akik és amelyek a kétharmadtól lesznek tehetségesek. Szépen írnak róluk, megtapsolják őket, és akkor úgy néz ki, mintha tényleg naponta feltalálnák a spanyolviaszt. Nem emiatt, de a közeledés nehéz. Például elképzelhetetlen, hogy a POSZT-on annyi erdélyi magyar jelölés essen, mint az UNITER-en. Ott mindig az volt a szabály, hogy egyetlen határon túli jöhet. Hogy a szakmai irigység teszi vagy egyéb, nem tudom. Furcsa például, hogy a tizenkét nemzet színésze között egy sincs, aki hatvan évet lehúzott úgymond kisebbségi sorban. Csiky Andrásra gondolok, Orosz Lujzára gondolok. Kiterjesztettük a magyar állampolgárságot, de még mindig külön színházi fesztivált rendezünk a határon túliaknak. Ezt sokan bántónak és megalázónak érzik.
