Az egész világtörténelem, az összes nemzeti és történeti jogrendszer elbukik az egyetemes emberi jogok Condorcet-féle normatív mércéjén: „Nem a lefektetett pozitív törvények ismerete vezet el a megalkotandó jogrendszer megtalálásához, hanem egyedül az értelem. Az Ész számára a különböző népek történelmi törvényhozásának ismerete csak arra jó, hogy tudja: milyen hibákat kell elkerülnie törvényhozó tevékenységében.” (Essai sur la constitution, 1789.)
|
Július tizennegyedike: ünnep
Charles Platiau / Reuters |
Az emberi jogok ezen „a priori, metafizikai spekuláción” alapuló elméletével száll szembe konzervatív kritikájában Edmund Burke már 1790-ben. Az elidegeníthetetlen szabadságjogok történelemellenes kinyilatkoztatásával, a francia filozófia, a karteziánus racionalizmus e kárhozatos következményével a történelmi örökség fontosságát hangsúlyozza az angol jogfejlődésben: „a Magna Chartától a Jogok Deklarációjáig alkotmányunk egységes vezérelve volt, hogy szabadságainkat mint őseinktől ránk hagyományozott, s mint általunk az utókor felé közvetítendő elidegeníthetetlen örökséget nyilatkoztassa ki”. (Töprengések a francia forradalomról, Kontler László fordítása, 117. o. Atlantisz, 1990.)
A Töprengések fő argumentációja tekintélyelvű-tradicionalista: az individuum, mely „mint az őszi légy” elenyészik a korok kollektív bölcsessége és a nemzeti kincsként kezelt előítéletek történeti folyamában: „az ő emberi jogaikkal szemben egyetlen kormányzat se keresse biztonságát fennállásának ősi mivoltában…” (145. o.)
Ám Burke észreveszi a francia forradalom egy olyan tendenciáját is, melyet Condorcet – aki ekkor még együtt szónokolt Robespierre-rel az Alkotmányozó Gyűlésben a zsidók emancipációjáért és a halálbüntetés eltörléséért – nem: „az ő szabadságuk nem szabadelvű”, szól a brit old-whig (régi liberális) gondolkodó verdiktje. „Az egyének iránti figyelmességet a köz elárulásának tekintik. A szabadságot mindig akkor tartják tökéletesnek, ha megszünteti a tulajdon biztonságát.”
Ez beigazolódott az emberi jogok deklarációjáról szóló 1793-as vitában, ahol is Robespierre ellenfele Condorcet volt, aki a tulajdon tiszteletének természetjogi parancsára hivatkozott. „Ez nem az emberek, hanem a gazdagok jogainak kinyilatkoztatása” – riposztozott Robespierre, aki a tulajdonjogot az állam által meghatározott-korlátozott konvencióvá fokozta le a Locke óta kötelező liberális credo, a tulajdon szentségének tana ellenében: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, melyet a törvény biztosít számára. A tulajdon jogát, mint minden más jogot, a társadalmi kötelesség korlátozza.”
A tulajdonosi jogok helyett a polgárok rászoruló részére az állam biztosítja a megélhetéshez való jogot – a munkavégzés kötelessége ellenében. „Az állam mindenben minden” – értékelte később Burke a jakobinus fordulatot, amitől az illegalitásba szorult Condorcet megtagadta a forradalmi jelzőt: „forradalomnak csak azt nevezhetjük, ami a szabadság kiterjesztésére irányul”. (A forradalmi szó jelentéséről, 1793.) A forradalom idején kétévenként újrafogalmazták az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, a legutolsó politikai fordulat szellemében.
Thermidor a politikai liberalizáció mellett visszahozta a jakobinusok által eltörölt gazdasági cenzust, amelynek alapján Diderot és Rousseau nem rendelkezhetett volna szavazati joggal. Aztán a császár véget vetett a szabadságjogokról szóló metafizikai vitáknak, és arra utasította a egyetemek jogi fakultásait, hogy „az emberi jogokról való terméketlen diskurzust szüntessék meg, s helyette tanulják meg szó szerint a Code Napoléont!”
