Persze, hogy EU-támogatásból. Az egyetlen gond, hogy a szökőkút nyaranta bealgásodik, ezért gyakran elzárják – télen pedig zöldszínű sátor alá rejtik, nehogy befagyjon. Kétség sem fér hozzá: a szökőkút-térkő kombó a város felvirágzásának garanciája. És ha belegondolok, hány magyarországi településen látni letérkövezett utakat és tereket, ilyen-olyan díszakármiket, amelyekben egy a közös: ha körbenézünk, pillanatok alatt megtaláljuk azt a bizonyos EU-zászlós hirdetményt.
Hálásan köszönik az európai adófizetők, hogy újabb fölösleges projekthez járulhattak hozzá.
Magyarországot nem menti fel, de azért elgondolkodtató, milyen erős és nemzetközi a beton vonzereje. A portugálok azt szokták mondani, hogy a betonra alapozták a jövőjüket. Három évtizede vannak az Európai Unióban, nagyságrendekkel több EU-támogatást kaptak, mint mi, valahol mégis kisiklott a dolog. Építették lelkesen az utakat, hidakat, üzemcsarnokokat; mindegy mit, csak legyen nagy és látványos, Brüsszel fizeti, és végre lesz mindenből sok.
Hát, tényleg lett. S hogy közben Portugália alig termel olyasmit, amivel a kitágult európai piacon állni tudná a versenyt
– ahogy egy ismerősöm kérdezte: vajon mi lesz a portugál Nokia? –,
a munkaerő nagy része képzetlen maradt, és egyáltalán, valahogy elszállt az idő az ország felett... Ez mintha nem izgatná a politikusokat. Itt van amúgy a kutya elásva. A politikusok ásták el. Frissen felhúzott-lefektetett-megépült mindegyishogymit bármely választott vezető szeret felavatni – szalagátvágás, villanó vakuk, sajtóközlemények, ennél több nem is kell.
Mennyivel unalmasabb (lenne) továbbképzésre vagy kutatás-fejlesztésre költeni. Mit mutatnának fel a választásoktól választásokig élő kormányok? Hogy hosszabb távon javul az életminőség és a versenyképesség? Ugyan már. Meg aztán, a rövidlátó (országos és helyi) vezetőket az Európai Unió sem tudja megrendszabályozni. Utalja a pénzt, amelyet illik rendesen megpályázni, és természetesen elsikkasztani sem ildomos, de mit számít, hogy ki, mire költi? A saját országát mindenki úgy térkövezi le, ahogy akarja.
Az elpazarolt uniós források mementóiként állnak szerte a kontinensen a fantomrepülőterek. Az Európai Számvevőszék külön jelentést is készített róluk (elsősorban olasz, spanyol és görög példákat sorolva), és itt aztán van agyrém bőven.
Brüsszeli forrásokból építettek repteret oda, ahol semmi értelme, utasok csak mutatóban bukkannak fel néha.
Vagy bővítették a meglévő épületeket, ami olyannyira értelmetlennek bizonyult, hogy a nagy részük azóta is zárva tart. A pénzt mégsem kérik vissza, mivel szabályosan költötték el. Szomorkodni lehet, az ingyen van.
S azért tanulni is lehetne a hibákból. Vegyük a Magyarországhoz nagyjából hasonló területű és lakosságú, ugyanúgy mélyről indult Portugáliát vagy Görögországot. Egy biztos: valamit elrontottak, mert hatalmas összegeket nyeltek el az uniós kasszából (jóval többet, mint amennyit mi valaha kapunk), és lám, több évtizedes tagság után is csak messziről integetnek az EU-átlagnak. Legyen szó akár a fizetésekről, akár a termelékenységről.
Persze nem könnyű okosan költeni. Okos üzemmódban ugyanis
nem szökőkútra-térkőre-betonfalra kellene szórni a pénzt, hanem azokra, akik elmennek a szökőkút vagy a betonfal mellett.
Igen, az emberekre. A szaktudásukra. Ja, hogy akkor nincs mit átadni?
Stadionokkal telehintett hazánkban nem véletlenül keltett feltűnést, amikor Mitrovits Miklós történész, Lengyelország-kutató közzétette Facebook-oldalán a lengyel kormányfő Twitter-üzenetét. Ebben Ewa Kopacz bejelenti, hogy minden EU-tagállam közül Lengyelország kapja a legtöbb támogatást (119 milliárd eurót) a következő uniós költségvetési időszakban (2014–2020), és összefoglalja, mire fordítják majd a pénzt. Például
ötvenezer új bölcsődei és hetvenezer új óvodai hely létrehozására, a városi tömegközlekedés fejlesztésére, a széles sávú internet-hozzáférés kiterjesztésére.
Ezt hívja Kopacz az életminőség javításának. Másik célként a gazdasági versenyképesség növelését tűzi ki: jelentős összegeket akarnak költeni olyan kutatásokra, amelyek közvetlenül is hasznosíthatók a gazdaságban, valamint a kis- és középvállalkozások fejlesztésére.
Rendben, legyünk igazságosak. Amikor egy szegényebb – dél- vagy kelet-európai – ország bekerül végre a gazdagok klubjába, és csak úgy dobálják felé a pénzt, érthető módon szeretne jól bevásárolni. Kevés az autópálya, lepusztultak az épületek, klassz lenne egy repülőtér vagy egy stadion is: oké, karácsony csak egyszer van. Keverjük hát a betont, de közben próbáljunk mást is kitalálni. Okulni a kedvező példákból is lehetne. Amikor Írországot kelta tigrisként kezdték emlegetni, kevés szó esett arról, hogy az írek is mélyről indultak. Igazán mélyről.
S tigrisként valóban átugrották a gazdasági mutatók EU-átlagát, ám ezt kitartó, szívós munka (felzárkózás) előzte meg. Igen, uniós forrásokból,
csakhogy ezek jó részét olyan – kicsit sem látványos, kicsit sem felavatható – dolgokra költötték, mint az oktatási rendszer megerősítése, a munkaerő képzettségi szintjének emelése, a munkanélküliek és a szakképesítés nélküliek megsegítése.
Jó, jó, Magyarországon is felhúztak-felújítottak egyetemi épületeket brüsszeli pénzből, szóval akár örülhetnénk is. Pech, hogy közben megvagdosták a keretszámokat, feltornászták a tandíjakat, és egyre több középiskolás készül külföldön továbbtanulni – csak legyen elég hallgató, aki az új beton-vas-téglapalotákat megtölti. A befektetés az emberekbe, a jövő generációiba nem éppen magyar sikertörténet, de sebaj, az EU-kasszából fizetett díszkövek remélhetőleg ezt is elfedik. És hát, mivel nincs új a nap alatt, tegyük hozzá, hogy az uniós alapok eredménytelen, láthatatlan felhasználása mögött rendszerint meghúzódik még egy jelenség: a lenyúlás.
|
A kenesei fal. Szerte az EU-ban állnak az elpazarolt források mementói
Teknős Miklós / Népszabadság |
A portugál vagy a görög párhuzamot ezúttal is bátran elővehetjük. Portugália déli felén, Alentejo tartomány egy kisvárosában mesélték, hogy hihetetlen mennyiségű mezőgazdasági támogatás ömlött oda, mégis minden úgy fest, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Hogy mire ment el a pénz? Jachtokra, dzsipekre, villákra – vonták meg a vállukat, ironikus mosollyal. Talán mégis tanulékony diák Magyarország.
