Akkor a város összlakossága 155 000 fő volt. Georgiába hamarosan kétszer annyi zsidó vallású bevándorló érkezett, mint bármely másik államba az amerikai Délen. Az állam és a főváros társadalma kezdetben megbecsülte a zsidókat, akik döntően a reformjudaizmus hívei voltak. A zsidó elit elfogadott része lett a városi establishmentnek, szinte még inkább, mint ahogyan ez az északi államok nagyvárosaiban történt.
A bevándorló zsidóság az Egyesült Államokban a legtöbb esetben otthonra talált. „Amerika, du hast es besser als unser Kontinent” (Amerika, könnyebb a dolgod, mint a mi vén Európánknak) – idézték a műveltebb (német-) amerikaiak Goethe szelíd xéniáját. A XIX. század végén az atlantai korrobori, a zsidók és keresztények halálos szerelmi tánca a végéhez közelített. A kelet-európai és oroszországi zsidó bevándorlók Amerika-szerte fokozatosan megváltoztatták a korábban érkezett, döntően német zsidókról kialakult, valaha kedvező képet.
A támadások célpontjai többek között az orosz zsidók által működtetett italmérések voltak, s nem tette népszerűvé a zsidóságot az sem, hogy nem voltak közeli kapcsolatai a városi proletariátussal.
Leo Frank német-zsidó családban, Texasban született, de családja hamarosan a keleti partra költözött. A fiatalember a rangos Cornell egyetem diákja lett, majd 24 éves korában, 1908-ban New Yorkból Atlantába költözött. A nagybátyja többségi tulajdonában lévő ceruzagyárban vállalt munkafelügyelői állást, és részvényese is lett az üzemnek.
1911-ben megnősült, egy gazdag atlantai gyáros lányát vette feleségül. Hamarosan a B’nai B’rith, a világ legrégebbinek mondott, nem vallásos izraelita civil szervezetének atlantai elnöke lett. Funkciója révén a fiatalember a város ismert vezetői közé tartozott, s ekként vizsgálni kezdte a zsidóság csökkenő népszerűségének okait a városban, éppen 1913-ban történt elfogatása előtt. A korábban népszerűnek mondható Leo Frank megítélése egy csapásra megváltozott Atlantában, amikor a felügyelete alatt dolgozó, közel száz fiatal munkáslány egyikét 1913. április 27-én, rejtélyes körülmények között, gyalázatos módon meggyilkolták, és a holttestet másnap a gyár pincéjében megtalálták.
|
Mary Phagan, a brutálisan meggyilkolt kamasz lány
Forrás: Wikipedia |
A gyilkosság egy szombati napon történt, amikor Leo Frank kevesedmagával tartózkodott a gyárban, s így szinte automatikusan ő vált az egyik gyanúsítottá. A fiatal áldozat, a 14 éves Mary Phagan szexuális eredetű gyilkosság áldozatának tűnt, és hirtelen több nő is előállt a váddal, hogy korábban Leo Frank őt szexuálisan zaklatta. Frankről kiderült, hogy nagy flörtölő volt, és gyakran látogatott nyilvánosházakat. Hamar bizonyítottnak látszott, hogy ő volt a gyilkos: a visszautasított munkafelügyelő nyilván megölte csinos fiatal munkását.
A városban ugyanakkor annak is híre ment, hogy a gyárnak egy fekete bőrű mindenese is gyanúba hozható. A 27 éves James „Jim” Conleyt (1886–?) „piszkos, iszákos, hazug niggernek” írták le, akinek folyton változó vallomásaiból nem derült ki semmi más, mint hogy ő is ott volt a gyilkosság idején, de lehetett akár annak elkövetője is. A Leo Frank elleni vád szinte kizárólag Conley állandóan változó vallomásaira épült, miközben a fehér lányokra áhítozó néger sztereotípiája jobban illett volna a bűntényhez, mint az északról érkezett, egyetemet végzett, jómódú, házas Leo Frank figurája.
A városi lapok azonban kaptak az alkalmon, hogy a közvéleményt a zsidó gyanúsított ellen hergeljék. A mindig és mindenhol szenzációéhes Hearst-lapokhoz tartozó Atlanta Georgian, amely éppen egy évvel az eset előtt jelent meg először a városban, sietett a szenzációs ügyet zsidó gaztettként tálalni, s ezzel jelentékenyen megnövelte a lap példányszámát. Az atlantai újságok túltettek egymáson az elborzasztó részletek pertraktálásával. Jól jöttek az olyan hírek, mint hogy Mary Phagan 12 centet keresett óránként, apja meg 20-at, azaz mintegy 10 dollárt egy héten – ezzel szemben Leo Frank heti fizetése 180 dollár volt.
Természetesen élt a városban és vidékén az a sztereotípia is, amely a fiatal zsidó férfiak nőéhségére épült, s hangsúlyozta szerepüket a „fehér rabszolgaság”, azaz a prostitúció, illetve a pornográfia amerikai behozatalában.
A Dél mindeközben lelkesen ápolta az istenített, tiszta, erényes, sérülékeny fehér nő mítoszát, s ez is forrása volt az idegengyűlöletnek, a néger- és zsidóellenességnek, s gyorsan fellobbantotta a bűnügyeket követő önkényes „igazságszolgáltatás” sötét lángját.
Leo Frank sorsát megpecsételte a személyisége is. Merev volt és humortalan, a külseje előnytelen, a szájából soha nem tűnt el a szivar. Megtestesítette a kíméletlen és keménykezű, tréfát nem ismerő, kizsákmányoló „yankee” kapitalistát. Rosszul is kommunikált. A per során igyekezett hasznosítani jó kapcsolatait, de a sajtó sikeresebb volt: elterjesztette a „kéjsóvár, perverz szatír” képét.
A Leo Frank elleni perben a vádat kérlelhetetlen eréllyel képviselte Hugh M. Dorsey (1871–1948) főügyész, Georgia állam később kétszer is megválasztott demokrata kormányzója (1917–1921), majd haláláig atlantai legfelsőbb bíró. A védelem arra alapozta érvelését, hogy Leo Frank antiszemita összeesküvés áldozata, ezt azonban Dorsey visszautasította, és pályája ismeretében nem is lehetett őt antiszemitizmussal vádolni.
De az ügyész a „hazug néger” megtestesítőjeként ismertté vált Jim Conleyt arra használta fel, hogy a Leo Frank elleni gyanúból részletekbe menő hazugságok révén támadhatatlan vádat fabrikáljon.
Amikor az esküdtszék kimondta Leo Frank bűnösségét, és a munkafelügyelőt halálra ítélte, Atlanta utcái megteltek ünneplő emberekkel. A közvélemény valószerűnek látta, hogy a kis Phagan lányt ismert pénzember ölte meg, olyasvalaki, akitől az egyszerű emberek függtek és féltek. Jó érzés volt Leo Franket bűnösnek tudni.
Sokan voltak azonban, akik nem értettek egyet az ünneplőkkel. Egy másik orgánum, az Atlanta Journal, M. Hoke Smith (1855–1931) georgiai szenátor lapja például már 1914 márciusában perújrafelvételt követelt.
|
A tárgyalás első napja
Forrás: Wikipedia |
Miután a fellebbezések nem hoztak eredményt, John M. Slaton (1866–1955) georgiai kormányzó felülvizsgálta az ítéletet, és véleményét a következőkkel zárta: „El tudom viselni a félreértelmezést, a félrevezetést, a megbélyegzést, de nem szenvedhetem a vádló lelkiismeret állandó jelenlétét, amely minden gondolatomban arra emlékeztetne, hogy én, mint Georgia kormányzója nem tettem meg azt, amit helyesnek tartottam. Van egy terület »a minden ÉSSZERŰ KÉTSÉGEN túl és az abszolút bizonyosságon innen«, ahol a törvény lehetővé teszi az életfogytiglani börtönt a kivégzés helyett. Ezt az ügyet kétely terheli.” S valóban: a kormányzó a halálbüntetést életfogytiglani börtönre változtatta (amiért nagy árat fizetett, feláldozta további politikai pályáját, s örökre el kellett hagynia Georgiát). A kormányzó háza előtt 1200 ember tüntetett, később fegyveresek törtek be Leo Frank börtönébe, s William Creen, egy kétszeresen elítélt gyilkos megvágta Frank torkát.
Ezt követően Franket átvitték a 270 kilométerre lévő Marietta városkájába, ahol egy magát Mary Phagan Lovagjainak nevező csapat meglincselte. A lincselésről készült képeket Georgia-szerte árusították. Athan Theoharis és John Stuart Cox amerikai történész szerint
a lincselés után a georgiai zsidók fele elhagyta az államot, s nyomban megalakult az Anti-Defamation League, az amerikai zsidók önvédelmi szervezete, de nyomban újraalakult a Ku-Klux-Klan is.
A Leo Frank-ügy a kor egyik legnevezetesebb antiszemita pere lett. Albert S. Lindemann amerikai történész a Dreyfus- és a Beilis-üggyel együtt tárgyalja e nagy pereket összefoglaló könyvében (The Jew Accused, 1991). Lindemann arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „a Frank-affér a legfájdalmasabb módon világítja meg az amerikai identitás alapjait, és vezekléssel felérő bocsánatkérést kíván. Ez végtére is abban az országban történt, amelynek elnöke mindössze egy évtizeddel korábban azzal büszkélkedett, hogy a világ egyetlen állama sem tett annyit a zsidók jogainak védelme érdekében.”
|
John M. Slaton kormányzó. A bátorságára ráment otthona és pályája
Forrás: Wikipedia |
Leo Frank esetéből számos film készült: 1921-ben a The Gunsaulus Mystery (A Gunsaulus-rejtély), 1935-ben a Murder in Harlem (Gyilkosság Harlemben), 1937-ben a They Won’t Forget (Nem felejtenek, Ward Greene Death in the Deep South – Halál a Dél mélyén – c. regénye alapján). 1988-ban kétrészes televíziós játék, 1998-ban Broadway-musical (Parade), 2009-ben dokumentumfilm (The People v. Leo Frank). Slaton kormányzó bátorságának példája bekerült a Profiles in Courage (A bátorság arcai) című TV-sorozatba is, 1964-ben.
Leo Frank ügyét a történeti és a jogi szakirodalom a mai napig tárgyalja és vitatja.
Erősödik a meggyőződés, hogy Frank a századfordulós amerikai antiszemitizmus áldozata lett, s hogy a valószínűbb tettes, Mary Phagan igazi gyilkosa Jim Conley volt, akinek az eset utáni sorsáról ellentmondó információk keringenek.
1986-ban Leo Franket posztumusz felmentette Georgia állam, hangsúlyozva, hogy „nem kívánja tárgyalni a bűn és az ártatlanság kérdését”. A Leo Frank-ügy története tisztázhatatlan és ezért lezáratlan maradt: folyamatos vitatására az interneten gyakran látogatott kutatókönyvtár létesült. Leo Frank esete máig nyugtalanítja Amerikát.
