Az a fontos, ami nincs

– Oké, akkor első körben definiálom a színházi adaptáció lényegét: nem az a fontos, ami az eredeti színműben benne van, hanem az, ami nincs. Ha egy kukucskálószínpadon zajló előadásban egy színész elkezdi fojtogatni a másikat, az alapvetően komikus. Nem lehet annyira hitelesen előadni, hogy komolyan vegyük, félelmet és feszültséget teremtsen a nézőtéren. A brutalitás felnagyítására viszont sokkal alkalmasabb a mozgókép, és ez a történet tele volt latens barbarizmusokkal. Eldöntöttem, hogy az alapvetően komikus darabból előhozom a „sötét oldalt" és inkább thrillert.

Xavier Dolan: a filmkészítés színtiszta pszichózis / Reuters

– Megváltoztatta tehát a darabot.

– Én nem használnám a megváltoztatás szót, inkább úgy fogalmaznék, hogy megszabadultam azoktól a dolgoktól, amelyek inkompatibilisek a film szabályaival és hatásmechanizmusával.

– Filmjeiben a zene rendkívül erőteljesen dominálja a művet. Most sincs ez másképp.

– Igen, de a lényeg az, hogy a zene nem a film mellett, hanem a filmen belül működik. Az eddig műveim esetében például sokkal több kész dalt használtam, melyek valóban determinálták a vágást eltolva a klipszerűség felé, de ezt kívánta meg a dramaturgia. A Tom a farmon esetében sokkal visszafogottabb voltam, csak három nótát használtam fel, a soundtrack szinte teljesen Gabriel Yared munkája, aki megidézte Hitchcock világát, mert ő képes volt kívülállóként szórakoztatni az amerikai közönséget úgy, hogy görbe tükröt mutatott nekik. Tom karaktere sem szól másról, minthogy gyűlöli és megcsömörlött a tolerancia hiányától, az erőszaktól. Menekül, mert még a világ legliberálisabb pontjain sem könnyű kisebbségnek, másnak lenni. A gyűlöletet pedig kifejezetten a félelem szüli és ez táplálja az indulatokat. Számomra nincs különbség aközött, ha mondjuk Moszkvában egy homofób férfi arcon vizel az utcán egy másikat, hogy megalázza, azért mert homoszexuális, és ha egy szerelmespár teszi ezt egy New York-i szállodában. A motiváció ugyanaz, a szexuális vágy – akár bevalljuk ezt, akár nem.

– Pedig azt hittük, hogy Kanadában azért „lazább" a helyzet.

– Ugyan már, nekünk is megvannak a saját vörösnyakújaink. Vidéken nőttem fel. Itt figyeltem meg, hogy az emberek milyen változatosan és fondorlatosan tudnak maguknak hazudni annak érdekében, hogy ne lássák a félelmetes igazságot. Manapság már nagyon sok jelentése van a hipszter szónak. Nekem is van egy elméletem: minden olyan ember az, aki egy társadalmi réteg külső jegyei mögé bújik. Például a farmerek a kalap és a bajusz mögé. Engem az érdekel, hogy egy-egy ember miért és hogyan alakítja ki a személyiségét. A filmkészítés színtiszta pszichózis.

"Imádok szinkronizálni, a létező legjobb színészképzés" Eric Gaillard / Reuters

– A címszerepet magára osztotta Tom esetében. Mi alapján dönt, hogy egy filmben játszik is, nem csak írja és rendezi?

– Nem szükséges, hogy karaktereimet értsem és megértsem. Az Így is, úgy is Laurence esetében is belegondoltam, hogy mi lenne, ha én játszanám a főszerepet, de egyszerűen túl fiatal voltam a szerephez. Ennek ellenére rengeteget „invesztáltam" magamból abba filmbe és az összes többibe. Ilyen szerzői művek esetében az író-rendező nemcsak jelen van, számon is kérhető. Ellenben mondjuk egy Transformers mozival, mely esetében senkit sem érdekel, hogy rossz, amíg nyereséget termel. A Tom esetében erőteljes vágyat éreztem arra, hogy színészkedjek. És még azt is kipróbálhattam, hogy festek szőkén...

– Ha már szóba hozta: rendezne Transformers-filmet?

– Hát már hogyne! Olyan hangos lenne, hogy a közönség fele megsüketülne a végére.

– Kanadában rengeteget szinkronizál. Befutott rendezőként hogyan viseli, ha gagyit kell szinkronizálnia?

– Teljesen mindegy, mert imádok szinkronizálni, a létező legjobb színészképzés. Sosem mondanék le erről az élményről.