Utolsó igazán nagy szerepe pedig A gyertyák csonkig égnek színpadi (és meg is filmesített) változatában az életét túlzottan is átintellektuazálva élő és emlékező hőse volt a Pesti Magyar Színházban. Legszívesebben azonban mint Bölcs Náthánra gondolok rá.
Kétszer játszotta el Lessing darabjának címszerepét, 1986-ban Zalaegerszegen, majd tizenöt év múlva, 2001-ben a Pesti Színházban. Ruszt József és Mészáros Tamás rendezése kevés dologban egyezett, vagy akár csak hasonlított. De Avar István mindkettőben a helyén volt. Értelmes volt, bölcs volt, jóságos volt, humanista volt. A példázatos alakot életre keltette, élettel töltötte meg. Nem színezte, nem cifrázta, nem próbálta érdekesebbé tenni, mint amilyen lényege szerint. A színházat túlzottan is értők számára talán kevés is volt, amit csinált. Csak létezett a színen a maga természetes emberségében.
Természetesség – minden idők egyik színházi kulcsszava. Minden újítás, lázadás, forradalom a természetesség követelése jegyében zajlik, csak mindig mást értenek alatta.
Avar István a mi időnk, a huszadik század második felének természetességét testesítette meg a színpadon. Mindig el tudta hitetni, hogy azonos a szereppel, hogy az más nem is lehetne. Hogy az a gazdagság, amelyet megjelenít, csakis a sajátja, vagy mégis éppen hogy az életé, a világé, abban nincs semmi művi, semmi kitalált, semmi túlzott vagy elrajzolt. Nem mutogatta a mesterségét, inkább mintha titkolta volna. Csak élte és tanította. Tanár, sőt tanszékvezető is volt a főiskolán.
Amúgy a természetesség levegője egész életét, pályáját is áthatotta. Mi sem volt természetesebb az ő esetében, mint hogy majd két évtizeden át országgyűlési képviselő volt (1973 és 1990 között), és hogy illő rendben megkapta az állami kitüntetéseket (Jászai Mari-díj 1963 és 1969, Érdemes művész 1972, Kossuth-díj 1975, Kiváló művész 1980), 2001-ben pedig a Nemzet Színésze lett.
Most elment. Fájdalom és boldogság emlékezni rá. Fáj, hogy már nincs, öröm, hogy volt.
