Ata szeme

Görög Ata a húszas évek végén a Műhely nevű grafikai iskolába járt; a Bauhausból hazatért Bortnyik Sándor alapította magániskolában készítette Kis munkások címen – 2015-ben aztán díszdobozban, korlátozott számban – kiadott gouache festményeit.

Vizsgamunkáit festve még nem készült fotográfusnak. Látta, értette azonban, milyen az, ha valaki nem onnan jön, ahonnan ő. Látta az Oppo fiataljaival a Hármashatárhegyre mezítláb ballagó József Attilát. Kamaszként ő is vitt kommunista brosúrákat Óbudára éjszaka, és amikor a rendőrök elfogták, rettenetesen megverték. 16 évesen nem tudta, mit cselekszik – érvelt a fogdából őt kihozó apja és nagyapja a hatóságoknak, 16 évesen nem tudta, mit cselekszik, mosolyog évtizedekkel később a kamerába.

Ecset helyett kamera

A Műhelyben ismerkedett meg a festőművész Kandó Gyulával, akihez 18 évesen ment feleségül, és akitől később három gyermeke született: egy fiú és ikerlányai. Kandóval ismerte meg a párizsi művésznyomort; a migránsokat, akik a harmincas években osztoztak a kávéházak asztalain és az olcsó hotelszobákon. Látta az egymást segítő, összekapaszkodó kintieket, akik – ha és ahogy lehet – összetartanak, közben pedig látta a megőrülő Európát. A spanyol polgárháború kitörésének évében egy barcelonai plakátkészítő versenyen fődíjként egy kamerát nyert Kandó Gyulával. 80 évvel később egy interjúban ezt a mozzanatot emelte ki élete döntő fordulataként. „Néztem a hajókat teljes kötélzetükkel meg mindennel a barcelonai kikötőben, és akkor elhatároztam, hogy fotózni fogok. Úgy éreztem, ez sokkal jobb volt, mint ha olyan házaspár maradtunk volna, amelynek mindkét tagja ecsettel dolgozik. Úgy mellékesen, szép szakmának tűnt.”

A harmincas évek végén újra Pesten élnek. Wachter Klárától, Haár Ferenctől, Pécsi Józseftől tanul fotózást és látásmódot. 1938-ban újra Párizsban próbál szerencsét, ekkor már fotográfusként, de miután a németek megszállták Franciaországot, férjével visszatér Budapestre. A pár hónapos terhes fia­talasszony 1940 végén csodálkozva látja viszont a kivilágított magyar fővárost, ami – mondja évtizedekkel később – ekkor még „tele volt kajával”.

Megszületnek a gyerekek, de a világ, amibe érkeztek, éppen szétszakad. Éhezés, nélkülözés, embermentés, ostrom. 1944-ben Ata hamis karszalagot is varr „árja” férjének, aki meggyőző fellépésével – és őrült szerencsével – Kassán többeket kiment a vagonokból. A szűkebb család túléli az ostromot, de Ata Ica nevű testvére a háború végén aknára lép.

Ata látja mindazt, amiről beszélt már és azt, amiről (még?) nem. 1947-ben – újra Párizs felé – talán látta azt is, kik egyensúlyoztak itthon a béke aláaknázott mezején.

Határokon

Párizsban aztán a hívófolyadékban láthatta megszületni a frissen alapított Magnum fotósainak a világ különböző tájain készített felvételeit. Robert Capa az ügynökség laborjának vezetésével bízta meg. Kandó Gyula közben a vasfüggöny zordabbik végén rekedt. Hamarosan elváltak, Ata pedig Ed Van der Elsken holland fotográfus felesége lett, vele költözött később Amszterdamba 1954-ben. Nemsokára ez a házasság is válással végződött.

Családfenntartóként Ata Kandó egy időben divatfotókat készített, évente néhány napra átruccanva Párizsba, hogy aztán felvételeit eladja a képes magazinoknak.

Az ötvenes évek közepén kezdett fotókönyveket összeállítani.

1954-ben gyermekeivel Svájcba és Ausztriába kirándult hol stoppolva, hol gyalog, s az úton fotózva velük készítette el az Álom az erdőben (Droom in het woud) című, 1957-ben kiadott fotókönyvének felvételeit.  Szintén saját kis modelljeivel tervezte meg a – csak 2004-ben – Kalypso & Nausicaa címmel megjelent kötetét. Ata e képein keresztül a mítosz nyomába szegődött, Odüsszeusz elképzelt bolyongását úgy fényképezve, hogy akár a láthatatlant is meg tudja mutatni. Magának a fotónak a határait feszegette; mintha egyszerre fordult volna anyai öröksége – az északi és kelta mondákat magyarra átültető író érzékenysége – és épp a görög mítoszokat tanuló gyermekeinek játékos világa felé.

1956 karácsonyára jelent meg – és gyorsan el is fogyott – a Violette Corneliusszal közösen készített cím nélküli albuma, amelynek bevételeit a szerzők az októberi forradalom leverése után menekülő magyar gyermekek javára ajánlották fel. Kandó a nyugtalanító otthoni híreket hallva Corneliusszal az osztrák–magyar határra sietett. Látta az elcsigázott magyar menekülteket az osztrák menekülttáborokban. Az ölükből levest kanalazó családot, a kamaszok elkínzott tekintetét, a kopott kabátokat. Róluk készült fényképei – ma már – XX. századi történelmünk és kultúrtörténetünk elvitathatatlan részei.

Fehér bőrű, de nő

Az ötvenes évektől tanítani kezdett az utrechti MTS Grafikai Intézetben. Pár év múlva pályája újabb fordulatot vett; az 1960-as évtized hozta el számára a hosszabb és távoli utazások lehetőségét. Egy volt fotómodell barátnője, Barbara Brändli révén jutott el Venezuelába, először 1961-ben. Fényképezte többek közt Barbaro Rivast, a petarei koldus festőt, és a caracasi női klinika kórbonctani osztályára is ellátogatott meg akarván tudni, miért olyan nagy a városban a csecsemőhaladóság. „…ha többet akar az ember néhány jó képnél, akkor meg kell komponálnia nemcsak a képet, de a témakört is” – mondta Barbarának.

A saját kiállításán 1962-ben Caracasban Barbara Brändli / Magyar Nemzeti Múzeum

Ekkor már minden tekintetben profi fotóriporter, akinek az idegen, „csodaszép és borzalmas” közegben kell megtanulnia szabadon mozogni. Középosztálybeli fehér nőknek akkoriban egyáltalán nem ajánlott terepen találja fel magát.
Állja az Amazonas-vidéki indiánok tekintetét, akik azt fürkészik, miféle szerzet érkezett közéjük. Fehér bőrű, de nő. Vagyis – rájuk nézve – teljesen veszélytelen.

A veszélytelen vizuális lény ekkor azt is tudja már, hogy a fényképezés – úgy mellékesen – kapcsolatteremtés, s hogy a kultúrák határán maga a fotográfus is lemeztelenedik.

A Hold véréből című, 1970-ben Budapesten kiadott kötete lebilincselő olvasmány; képes úti beszámoló és etnográfia a javából. Szerzője bejárta a természet és civilizáció ma már közel sem annyira egyértelműen szétválasztható határait.

Amerikában, a kaliforniai Sacramentóban fordult tekintetével Jack London felé. Egy tavalyi interjúja szerint neki szenteli készülő fotókönyvét. Ata Kandó ugyanis, bár  rövidesen 103 éves lesz, még mindig dolgozik. Lassabban és segítséggel, de szellemileg frissen és – úgy képzelem – változatlan kíváncsisággal.

* * *

Amikor 2002-ben a Besnyő Éváról, az ugyancsak világhírűvé lett magyar fotográfusról forgató holland stáb hagyta pár percig a két idős fotóst maguk között beszélni, Ata Kandó azt mondta barátnőjének, aki az archívumát épp aznap adta át egy alapítványnak:
„El tudom képzelni. Nem kell többet szelektálni. Én még nem tartok ott. Sajnos.”

Később, az Északi-tenger hullámait nézve egy teraszon még megkérdezte:

– Fájt a szíved egy kicsit azért?

– Nem, egyáltalában nem – felelte Besnyő Éva. – Nézd, úgyse csinálok vele semmit. Ők talán valamit.

– Megkönnyebbülés…

– Megkönnyebbülés.

Állok a falnak dőlve a párizsi Jeu de ­Paume nagy Besnyő-kiállításán, nézem a félhomályban a vetítést. Az angol feliratos film végén két idős, az életét összegző asszony, a holland fotográfia két klasszikusa magyarul beszél.

.Ata Kandó saját kiállításán Caracasban, 1962
forrás: Barbara Brändli – Magyar Nemzeti Múzeum