Addig-addig jöttek a szerelmi vallomások, míg aztán a barátnőbe lettem lassan szerelmes. Gyönyörű ősz volt, 1978 meleg ősze. Nem akar véget érni. Az eper-méhecske barátnője magas, erős, széles vállú, karakteres arcú lány volt, a feltörekvő városi kosárlabdacsapat félelmetes erőcentere, nagy ígéret. Az volt benne a különös, hogy kemény, katonás külsejéhez egészen finom, vékony, árnyékos hang társult, árnyékot vetett rá egy szokottnál talán tágasabb vagy sérült arcüreg,
olyan volt a hang, mintha állandóan neked udvarolna, ugyanakkor el is utasítana, megszólít, de fél is tőled, és ezt az egész problémát a sírós nevetésével próbálná előled szégyenlősen eltakarni.
Irigylésre méltó volt ez az összetettség, nem illett az életkorunkhoz, nem is értette az osztályból senki, de vonzó volt, talán még a nőknek is. A lány anyja meghalt, az apja nevelte, a város leghíresebb cipésze, aki méretre készítette a választékos lábbeliket a keresztény középosztály utolsó megmaradt tagjainak meg a kommunista uralkodó osztály általa mélyen lenézett helyi gazembereinek – de, mondta, pénzük legalább van. Négy évig szerelmes voltam a lányba. Sokra becsült, de nem tetszettem neki.
Egy másik barátnője lett a partnerem. Abban a helyzetben így működött a helyettesítés. És amikor az érettségi banketten, immár teljesen fölöslegesen, önmagam őszinteségétől teljesen megittasulva végre szerelmet vallottam az árnyékos hangú erőcenternek – akkor már fix tagja volt a kezdőcsapatnak – szépen és hálásan nézett rám. Azt mondta, tudta. Azt mondta, sajnálja. Így telt el az a négy év. Aztán elveszítettük egymást. Rosszakat hallottam felőle, azt mondták, mindig mindenkit elveszít, nincs meg benne az az erő, ami megtartaná mellette az embereket.
És hát iszik, egyre többet iszik, totál alkoholista, nő létére, szégyen és gyalázat.
De azért sokan próbáltak rajta segíteni, befizették elvonókúrákra, vele voltak, nem hagyta el a gimnáziumi osztály, nem hagyták el a barátai, de ő mégis mindig visszaesett. Egyre kisebb összegeket kellett kölcsönkérnie. És lassan eljött az az idő, amikor az emberek: a segítői, a barátai, az osztálytársai már nem köszöntek neki. Átmentek előle az utca másik oldalára. Vagy talán már meg sem ismerték.
A pultnál álltam, egyedül. Amikor megütögette a vállamat, megfordultam, és belenéztem a tökéletesen elváltozott arcba. A koponyára simuló, zsíros, megritkult, őszülő szőke haj: beregi parasztok jutottak róla az eszembe, Ortutay Gyula valamelyik ocsmány, régi könyvéből. Az arca meg a nyaka bőre nagyjából olyan állapotú volt, mint a gimnáziumi kultikus kismotorok, egy Verhovina, egy Riga vagy egy Komár teljesen szétnyíródott hátsó gumija, a repedésekben tömör a mocsok, nem sok van már neki hátra, durrdefekt a közvetlen veszély, ki kellene cserélni, nincs mire.
Nevetni próbált ő is, szájában csonkán meredezett a hajdani fogsor sárgászöldes, fekete maradéka, hatalmasak a hézagok, iszonyatos a szájszag, benne minden pusztító anyag, a hajdan vágyott nyelv felületén sötétszürke a mocsok, de kár, de kár. Festetlen körmök a frissen mosott kézen, erre sincsen pénz meg akarat, de azért még lenyírja magának, otthon, mielőtt elindul, alkalom előtt meg is mossa a végtagot, hiszen ez kilóg, kilóg még a büdös ruházatból, nem tudja eldugni, mindenki láthatja, a kesztyűhöz pedig még korán van, még szerencse, hogy ez a minimális karbantartás jóval olcsóbb, mint az arcé, számára is megfizethető.
A pillantása döglött volt, egy nehéz, mélytengeri hal, soha és senki nem látta még, de lefényképezni azért mégsem kellene, üresen lebegnek a kemény szemgolyók a belső, feldolgozhatatlan alkoholon. A hangja viszont olyan volt, mint régen: összeszedett és tiszta, bonyolult és hűvösen árnyas.
Tudtam volna sírni. Úgy közeledett, mintha puszit kívánna adni. Ezt nem akartam. Nagyot nevettem, aztán rendeltem gyorsan két Johnnie Walker Black Labelt, azt mondják, az a legjobb kevert whisky a világon. Koccintottunk, mosolyogtunk, próbáltunk beszélgetni. De akármilyen lassan próbálta is meginni a maga adagját, folyton az enyémet nézte. Hűtött, hengeres pohár, rengeteg jég, némi szóda, ebben a komoly ital – így képzelik felénk a magas diplomáciát. Nézte az adagomat. Tanárokról beszélgettünk volna meg sportról.
Végül neki kellett adnom az italomat. Nem kérte el. Csak nézte. Ropogtatta a jégkockákat a csorba fogaival, remegett a kéz, meg talán a test is, az egész test, nem látható, mégis ez az összbenyomás, és ez az egész lény a barna lére fókuszált. Elvicceltem. Ő is elviccelte. Végül mégiscsak át kellett neki nyújtanom a teli poharamat. Három kört fizettem még. Nem volt több pénzem.
Ennyire tellett. A fedőtréfa, az álszent közmegegyezés pedig az volt, hogy én, mint egy retrospektív udvarlásképpen, lesz, ami lesz, újra és újra megveszem magunknak a két felest, amik közül az egyiket ő, viszonylag gyorsan, megissza, aztán vidáman lecsap az enyémre, nagyokat nevetünk, másokra nem figyelünk, fiatalos a móka, markáns a tartás. A négy kör ezzel a metódussal, szűk fél óra alatt, négy deciliter tömény alkohol bevitelét eredményezte. Itta a köröket. Vitte be a testébe. Egyre jobban mutatott, egyre üdébben. Rám nézett.
Hála volt a szemében és sűrű halálvágy.
Aztán egy pillanat alatt angolosan otthagyott, elindult haza, vagy ki tudja hová, újra erősen és tökéletesen egyedül.
Valamikor régen egy másik asszony is megitta, megitta, ellenállásból, a férje ellenében, a négy deci gyilkos töményet. Majd elájult, és jöhettek a mentők. Nem emlékeztem, hogy honnan való ez a régi történet. De amikor másnap felébredtem, azonnal eszembe jutott. Valahogy így indul Polcz Alaine regénye, az Asszony a fronton.
