És ez a sírkamra – hasonlatosan az egyiptomiakhoz – csöppet sem morbid, hiszen éppen az örök életről szól.
*
Szomorú tény: El Kazovszkij emléke mára valóban erősen tompult a kollektív emlékezetben. Alighanem jobb tehát, ha leírjuk: az oroszos hangzású név női alkotót takar. Bizonyos értelemben női alkotót... de erről néhány sorral odébb.
A hazai kortárs képzőművészet egyik legkülönösebb figurája 1948-ban Jelena Jefimovna Kazovszkaja néven Leningrádban, a mai Szentpéterváron született. Édesanyja művészettörténész volt, édesapja nemzetközi hírű fizikusprofesszor. Tizenhat éves korában került Magyarországra. Bár festő szakon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, nemcsak festőművészként ismert, hanem színházi jelmez- és díszlettervezőként is, fontosak voltak performanszai (az úgynevezett Dzsan-panoptikumok), és írt verseket is. 2008-as halála óta rendeztek már kiállítást a műveiből, most azonban az El Kazovszkij Alapítvány segítségével és aktív közreműködésével a Magyar Nemzeti Galériában megrendezték a legnagyobbat.
El Kazovszkij a szavakkal is szoros barátságban volt. Halála óta megjelent egy-egy verseskötete oroszul és magyarul, valamint megjelent a Látáscsapda című interjúkötet, amelyben újságírók, művészettörténészek, esztéták, művésztársak vallatják őt művészetfelfogásáról, a halállal kialakított képlékeny és vívódó viszonyáról, önmaga számára is nehezen meghatározható nemi hovatartozásáról, valamint arról a beteljesületlen vágyáról, hogy megtalálja magának Istent és a hitet. A vele készült beszélgetésekben meglepő, de rokonszenves őszinteséggel beszélt az életét meghatározó furcsa nemi szerepéről: „Én egy számomra furcsa női testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőnek látok, és mint nőket szeretem.”
*
El Kazovszkij nevét – noha a XX. századi magyar képzőművészet egyik legjelentősebb életművét hagyta ránk, kapott Munkácsy-, majd Kossuth-díjat is – ma a művészeti szakembereken kívül főként azok ismerik, akik különös figyelemmel vannak a kortárs képzőművészet iránt. És ez még akkor is igaz, ha saját generációjának egyik hazai sztárja volt. De mert – ahogy azt Rényi András művészettörténész, az El Kazovszkij-kiállítás főkurátora mondta egy interjúban – életműve zárt és erős belső logika mentén épül fel, nehéz kapcsolódni hozzá, és így, bár a művészettörténet részéről erős tisztelet övezi, különös, előzmények nélküli életműve lényegében bezárult saját generációs köreibe.
Talán ez a kiállítás is segít abban, hogy ez az életmű kitörjön onnan.
El Kazovszkij művészetének alapja az óegyiptomi és görög mitológia, a távol-keleti hagyományok, a punk kultúra és a színház erős hatású világa. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlat tereiben sétálva az embernek olyan érzése támad, mintha egy színpompás ünnep díszletei között járna. Furcsa terekben, szokatlan elrendezésben, olykor képfelhőkben bemutatott örvénylő, magukkal ragadó műveket látunk. Javarészt harsogó színekkel festett alkotásokat, meghökkentő installációkat, a Dzsan-panoptikumokhoz használt egykori színházi díszlet újraépített másolatát, a művész életterét idéző, hemzsegő szobabelsőt. Nem a múzeumi tárgyak békéjébe simuló, szomorú emlékezés ez, hanem élettel teli, kavargó, olykor provokatív összeállítás.
A Magyar Nemzeti Galériába lépve az ember mindig elborzad attól a szocbrutál csarnoktól, amely a látogatót fogadja, ám ez a rémálom ezúttal kifejezetten megfelelő tér ahhoz, hogy befogadja El Kazovszkij egyik legfontosabb művészi megnyilvánulásának emlékét: azt a rekonstruált színházi díszletet, amelyet egy korabeli Dzsan-pantoptikumhoz használtak. És, hogy a Kazovszkij-féle színházi előadások (ha tetszik: performanszok) elnevezését (Dzsan-panoptikum) jobban értsük, induljunk el a második terembe (kicsi szoba amúgy), amely az „Ősesemény" elnevezést kapta, s amely valóban megmutatja, mi az alapja El Kazovszkij világának. Ebben a szobában fény derül arra, hogy El Kazovszkij életében kivételes szerepet kapott egy rövid szerelmi kapcsolat, amely 1975-ben kezdődött, hogy aztán pillanatok alatt elolvadjon. Ekkor találkozott a nála hét évvel fiatalabb Can (ejtsd: Dzsan) Togay Jánossal. A kapcsolat napok alatt véget ért, ám Kazovszkij számára örök veszteség maradt. Művészete, sőt egész életműve bizonyos értelemben ennek a hiánynak a megmutatását célozta. A fájdalom, a csillapíthatatlan vágy, az elérhetetlen boldogság iránti vágy megmutatását.
*
S ha ezt a szobát megnéztük, legjobb, ha utunk a 16. sorszámú terembe vezet. Ahol bepillantást nyerhetünk El Kazovszkij személyes világába, láthatjuk a számára fontos tárgyakat, jelképpé vált öltözékeit. Ahogy Rényi András fogalmaz: ez a mindent magába fogadó, fölhabzsoló, zizis tér pontosan azt a környezetet idézi meg, amilyenben El Kazovszkij élt. Látható benne a falon, a tárlókban vagy különféle installációkba összerendezve minden, ami körülvette, meghatározta az életét. Láthatók az extrém divattervezőhöz, Király Tamáshoz vagy az avantgárd indíttatású költők, írók Fölöspéldány elnevezésű csoportjához fűződő barátságának emlékei. Látható például a különféle gázálarctáskákban állandóan összekészített és magával hordott, fétistárgyait tartalmazó fura utazó- és túlélőkészlet.
Ami alatt nem tűzgyújtó eszközt és svájci bicskát kell érteni, hanem antik szobrokról, barátairól, az említett Can Togayról készített fényképeket, kicsi, skiccekhez való noteszt, kavicsot, iratokat, állatfotókat, furcsa, kicsi szobrokat, Susan Sontag A pusztulás képei című könyvét. Utóbbit azért, mert abban jelent meg a camp művészet fogalma, amelyben bátran keveredik a magasművészet szigorú esztétikája és az értéktelen, silány, giccses ízlésvilág. A camp művészet szerint az egyetlen mérce a művész érzékenysége, ízlése. Ennek szellemében a falon eklektikus összevisszaságban láthatók állatfotók, Caravaggio-alkotások, képeslapok, Klaus Nomi-hanglemez, egy férfiak által táncolt Hattyúk tava-feldolgozás plakátja, hasonlók. És láthatók még ebben a teremben El Kazovszkij jellegzetes bakancsai, punkos bőrdzsekijei, az általa rajongott punk kultúra vickei-vackai: jelvények, kitűzők, poszterek, Sex Pistols-lemezek. Elkülönítve pedig az a világ, amely orosz múltjára emlékeztet.
*
És, ha a fenti termeket, szobákat bejártuk, akkor már nincs megállás, bátran kalandozzunk a galéria összes helyiségében, a mértékkel adagolt, de kitűnően értelmező feliratok alapján gondolkodjunk arról, mit jelentettek El Kazovszkij számára a vetett árnyékok, a görög testek, a fétisek, az állatlélektan vagy a teatralitás. Járjuk be a „Nemek termét", „Pygmalion műtermét", az „Éles terek termét", a „Lüktetés termét", nézzük meg, hogy az általa egyébként nagyon tisztelt Vajda Lajos két 1936-os érzékeny vonalú ceruzarajzát miképpen rajzolja át, borítja be saját mitológiájával, saját figuráival, hőseivel, történeteivel. Aztán nézzük meg az egyik legnagyobb attrakciót, az egyik sötét teremben elhelyezett, white cube-nak nevezett hófehér teret, a belül fényesen világító, provokatív, már-már a mennyországot idéző kockát, amely a klasszikus kiállítótér elitista szemléletét állítja szembe El Kazovszkij szabad világával.
És nézzük a régi filmeket, amelyek egyikén El Kazovszkij azt mondja: „A művek csak akkor élnek, amíg csinálom őket. Csak addig látom az önálló életüket, amíg párbeszédben vagy párviadalban állok velük. És akkor élednek újra, ha valaki nézi őket, gondolkodik rajtuk. Egy kép első ránézésre olyan, mint egy becsukott könyv. Azt végig kell olvasni, végig kell élni azt az időt, amíg kinyílik. A képek nem mások, mint préselt terek és préselt idők. Olyanok, mint egy nagy fekete lyuk, amelyből nagyon nehéz kihúzni azt, ami beleesik. Na, ehhez kell az idő."
Ádjuk meg ezt az időt El Kazovszkijnak.
Megéri.
