Giacometti szobra 141 millióért, Rothko vászna 81,9, Warholé 56 millióért kelt el. Egy legendás díler, Ileana Sonnabend és lánya, Nina Castelli Sundell kollekcióját értékesítve került a Christie’s kalapácsa alá Lucian Freud meghökkentő nőalakja – Benefits Supervisor Resting (1994) –, amelyet 56,2 millió dollárra értékelt egy londoni kereskedő. Ugyanezen gyűjtemény része volt Francis Bacon Henrietta Moraest ábrázoló portréja (1963): egy percig alkudott rá egy telefonos vevő, akinek 47,8 millió dollárt ért meg az üzlet. És ezek csak kiragadott példák.
Eközben a háttérből az árszínvonalat tovább srófoló gigaüzletekről érkeznek hírek. Mostanában Katar került a figyelem középpontjába, miután az év elején 300 millió dollárt fizettek Gaugin Nafea faa ipoipo (Mikor mész férjhez?, tahiti nyelven) című vásznáért a Sotheby’s privát értékesítése keretében. Az 1892-ben készült vászon eladója az ismert impresszionista-gyűjtő Rudolf Staechelin, a Sotheby’s nyugalmazott igazgatója volt, aki jelenleg Bázelban él.
|
| Ziffer Sándor: Nagybányai táj (Kieselbach Galéria) |
Katar volt a vásárlója az immár a második legdrágább kép címével beérni kénytelen Cézanne-műnek is: a Kártyajátékosok című képért 250 millió dollárt adott a királyi család 2011-ben. Egy másik, Detroitban eladott Cézanne-tájkép 2013-ban 100 millió dollárt ért Katar államnak. Az Artprice statisztikája szerint 2013 és 2014 között 26 százalékkal nőtt a nyilvános árverések forgalma, és a tavalyi 15,2 milliárd dollár 422 százalékos növekedés a 2000-es szinthez képest.
|
| Márffy Ödön: Salome (Kieselbach Galéria) |
E statisztikából hiányoznak azok az üzletek, amelyek során egyszerűen csak leakasztják az ebédlő faláról a képet, és egy kézfogás után, gyakran százmilliókat hátrahagyva távozik a vevő. Egyes becslések szerint a publikus forgalom legalább háromszorosa bonyolódik le ebben a formában. De térjünk vissza a nyilvános kereskedelemhez. Kína, bár ötszázalékos visszaesést regisztráltak ott az elmúlt évben, piacvezető maradt 5,6 milliárd dolláros forgalommal, megelőzve az Egyesült Államokat, ahol a 41 százalékos gyarapodás összesen 4,8 milliárdos forgalmat generált.
|
| Egry József: Viharos öböl (Virág Judit Galéria) |
125 tétel nettó, azaz jutalék nélküli ára haladta meg a 10 millió dollárt. Andy Warhol művei voltak a legnagyobb súllyal jelen a piacon, összesen 569 millió dollár nettó bevételt hozva egyetlen esztendő alatt. Ezzel Gerhard Richter nyomába eredt, akinek műveiből 2011 óta 988-at adtak el, összesen több mint 1 milliárd dollárért. A piacon megfordult anyag globális árindexe egyébként 10 év alatt 32 százalékos nyereséget jelzett. A százezer dollárnál drágább műtárgyak éves megtérülése 10-15 százalékos. Az árszínvonal emelkedése látványos.
1980-ig a 10 millió dollár jelentette az álomhatárt, a 2000-es években a legmagasabb árak 100 millió, idén februárban 300 millió fölé kúsztak. Az eladatlan portéka aránya évek óta 34 százalék körül stagnál, ez optimista elemzők szerint annak a jele, hogy valójában nem a spekuláció a főszereplő a piacon. Akkor ugyanis a ráta látványosan csökkenne, a recesszió viszont akár 50 százalékra emelné a visszamaradt anyag arányát.
|
| Lucian Freud Benefits Supervisor Resting (1994) |
De kik is a vásárlók manapság? Ez a piac jövője szempontjából fontos kérdés visszatérően foglalkoztatja az elemzőket és persze a szenzációhajhász krónikásokat is. Amikor a kikiáltó kalapácsa koppan egy-egy egeket ostromló licit végén, az árverési terem egy másodpercre elnémul, azután szűnni nem akaró vastaps üdvözli a rekordot. De a következő pillanat már a találgatásé, vajon ki fizette ki azt a 100-200 milliót. A rekorder Picasso leütése után felreppent a hír, hogy a vevő Katar volt miniszterelnöke, a milliárdos Hamad bin Jassim bin Jaber Al Thani volt.
A Christie’s egy nap késéssel cáfolta az értesülést, hangsúlyozva, hogy a társaságtól semmiféle információ nem kerül ki a kliensekről. A fő kérdés – legalábbis a piac jövője szempontjából – persze nem a név, hanem az, hogy a győztes megszállott gyűjtő-e, netán okos befektető, esetleg pénzmosó vagy egyszerűen csak spekuláns. Mindez meghatározza az adott tárgy további sorsát. A kereskedő viszont inkább a pillanatnak rendeli alá a tevékenységét, számára az eladás, az igények kielégítése a legfontosabb, függetlenül attól, hogy honnan érkeznek a források.
Új milliárdosok érkeztek a műtárgypiacra Kínából, Oroszországból, Indonéziából, Mexikóból, Brazíliából és az öböl menti országokból. Sokan tájékozatlanok, bizonytalanok, de a nyugati műtárgyak iránti éhségüket egyfajta asszimilációs igény is táplálja. Egy műalkotás is hirdesse európai irodájuk falán elkötelezettségüket, tiszteletüket a sajátjuktól különböző, nemzetközinek elismert kultúrák iránt. Persze gyülekeznek a már kiművelt, határozott igényű pénzemberek is, akik egyszerre keresik a szépet és a befektetés lehetőségét.
És a sorból a spekulánsok sem maradnak ki. Számukra ez a terep, ha nem is üvegtisztaságú, inkább opálos, de nincs híján a finanszírozási előnyöknek. A kedvcsináló példák sora kimeríthetetlen. Íme néhány a közelmúltból: egy Calder 2001-ben 650 000 dollárt ért, most 5,8 millióért találtak rá vevőt; Bacon 47,7 millióért eladott portréja már három év alatt 14 millió dollárt fialt. Egy Giacomettit 45 évvel ezelőtt 250 000 dollárért lehetett megszerezni, most több mint 140 milliót ért. Roy Lichtenstein Az eljegyzési gyűrű című alkotása májusban 41,7 millióért kelt el, 1997-ben 2,2 millió dollár volt az ára.
A Mondriant, amelyért most több mint 50 milliót adtak, 1997-ben 3,8 millióért szerezte meg a New York-i Art Agency Partners alapítója. És az új világrekorder Picasso 1997-ben 32 millió dollárt ért, a mostani ár pedig 179 millió volt. Így már érthető a műtárgyak iránti szerelem, miközben tudjuk, a műtárgypiaci befektetések megtérülésének mértéke valójában megjósolhatatlan.
A műtárgypiac árrobbanását egyszerűen magyarázza a svájci UBS bank által rendelt kutatás. E szerint a világ milliárdosainak száma 2014 júniusáig, egyetlen év alatt 7 százalékkal gyarapodva 2325-re nőtt. Közülük kerülnek ki az egyre aktívabb vevők. Az újgazdagok vagyona likvidebb, mint az előző, inkább iparmágnásokat képviselő generációé – állítja a Financial Times szakírója. Többségük a fejlődő országokban fialtatja a pénzét, és a luxusautó, luxusruházat mellé bekerült érdeklődési körükbe a műtárgy is.
Alighogy felbukkantak az aukciósházak radarján, néhány licitjük elég volt ahhoz, hogy a profi szemek kilessék ízlésüket, megtippeljék érdeklődési körüket, észrevegyék, hogy az alaposan kibélelt zsebek csak a kimagasló minőségű és nem utolsósorban ismert, megbízható eredetű alkotások kedvéért nyílnak meg. Brett Gorvy, a Christie’s elnöke és szakértő csapata – egy 34 esztendős svájcival, Loic Gouzerrel az élen – bemutatta, hogyan lehet profi módon, újszerű kereskedelmi eszközökkel megfelelni az új igényeknek.
Nem vártak arra, hogy a gyűjtők érezzék elérkezettnek az időt egy-egy értékesebb vásznuk eladására, de még a 3 D-ként emlegetett helyzetre (Death, Divorce, Debt – halál, válás, eladósodás) sem bazíroztak, hogy az kényszerítse a piacra az eladókat, hanem ószeres módjára környékezték meg az általuk kiválasztott portékák tulajdonosait. És szinte mindig „volt az az ár…” Ugyanis biztos, ami biztos, részben saját erőből, de túlnyomóan a pénzvilágból előzetes garanciákat szereztek, és ez előre rögzített, soha nem látott magasságú minimumár kifizetését jelentette. A kereskedő lényegében már a licit előtt vevőt talált a portékára.
– A szezon elején úgy éreztük, jót tenne egy tökéletes Picasso megjelenése az üzletnek – beszélt a részletekről Brett Gorvy és Loic Gouzer. Egy reprodukcióval a kezünkben elrepültünk az egyik kliensünkhöz. És mint a mesében, a falon ott lógott Picasso 1938-ban festett Buste de Femme című képe. Kezet ráztunk és megkötöttük a megállapodást – mondta a cégelnök.
Azután persze kiderült, hogy a meseszerű történet valóban mese, ugyanis a tulajdonos, Steven Wynn kaszinómágnás maga küldte el privát repülőjét a két kereskedőért, és ő legalább úgy akarta az üzletet, mint a kereskedőház. A hírek szerint a szezon elején 67 millióért eladott mű esetében 55 millió dollárra rúgott a garantált minimálár. E lépéseket azután a kereskedők még jó néhányszor megtették, hogy összegyűjtsék a vágyak kollekcióját. A The Art Newspaper szerint a Christie’s májusi árverésein a tételek fele garantált volt a becsérték 69 százalékáig.
A garanciák mint a szteroid pumpálják a piacot – aggodalmaskodnak a jövőt féltő elemzők. Ugyanakkor elismerik: az új, agresszív fogásoknak köszönhetően soha nem látott áruparádé, benne ellenállhatatlan ritkaságok, hosszabb ideje gyűjteményekben megbúvó alkotások és nem utolsósorban a fiatal szemet vonzó darabok tömege szédítette a milliárdosokat. A 80-as, 90-es években oly divatos impresszionista és modern anyag mellé megérkeztek és domináns szerepre tettek szert a kortársak, akiknek ismertségét, tekintélyét, értékét számtalan eszközzel támogatják az előrelátó nagy aukciósházak.
A szkeptikusok viszont csak a hátrányokra figyelnek. Egy neves galériás szerint reális a veszély, hogy mindenki a valós értéken felüli garanciákat akar majd. A mostani árverések már nem emlékeztettek egy nyilvános rendezvényre, inkább zártkörű értékesítés zajlik, nincs licit és spontaneitás, minden le van „zsírozva”. Az alku láthatatlan, a főszereplő a telefon – nyilatkozza a New York Timesnak egy kereskedő, egy másik pedig a párizsi Le Monde-ban egyenesen megkérdőjelezte az eladások valósságát, megfogalmazva a gyanút, hogy az anyag egy része az árverező tulajdona lett.
Kizárják a piacról a valódi, hosszú távon gondolkodó gyűjtőket, és ebben súlyosan hibáztatható a garancia intézményesülése, ami elbátortalanítja a konszolidált gondolkodást. Az árak őrült magasak, ezt nem lehet megetetni a klasszikus gyűjtőkkel, akik most kiszorítottnak érzik magukat – fogalmazzák meg egyre hangosabban az érintettek. „Árnyékbokszolásnak voltunk tanúi, jól koreografált, gyönyörű show-műsornak, de mi volt a valódi érték?” – idézi egy másik díler szavait a Bloomberg.
Tea 36 millió dollárban
Ileana Sonnabend és Leo Castelli biztos szemmel vásárolta előbb Párizsban, majd New Yorkban a legjobb alkotók munkáit. Ileana Sonnabend 2007-ben halt meg 92 évesen, lánya, Nina pedig tavaly augusztusban hunyt el 77 évesen.
Sonnabend gyűjteménye a címlapokra került 2008 áprilisában, amikor kiszivárgott, hogy a házában féltitkos privát értékesítést szervezett, mintegy 500 millió dollár bevételre téve szert, amelynek javát adótartozásának rendezésére fordította. Az eladott darabokról nincsenek pontos információk, de a New York Times úgy értesült, hogy köztük volt Jeff Koons 1986-os fényes acélból készült nyula, a Rabbit, amelynek értékét 80 millió dollárra becsülték akkoriban.
A tavaly alig 48 évesen elhunyt Sheikh Saud bin Mohammed Al-Thanit a világ legnagyobb gyűjtőjeként tartották számon. A jelenlegi emír második unokatestvére becslések szerint legalább 1 milliárd dollárt fordított műtárgyvásárlásra, modern, kortárs művektől iszlám kerámiákon át becses kéziratokig mindent vett. 2010-ben több mint 63 millió dollárért szerzett meg egy Warholt, míg 2007-ben közel 73 milliót adott egy Rothkóért. Szenvedélyes óragyűjtő is volt, halála után közvetlenül 24 millió dollárért árusított ki Genfben a Sotheby’s a sejk óráiból. Egyes hírek szerint ennyivel tartozott az aukciósháznak.
Az amerikai Steven Cohen, hajdani befektetési menedzser bevallása szerint 11 milliárdos vagyonának 20 százalékát szánja műtárgyakra. A kezdet néhány Pollock és Damien Hirst megszerzése volt Charles Saatchitól 2004-ben. 2006-ban 139 millió dollárt ígért Steve Wynn-nek Picasso Le Réve (Az álom) című vásznáért, amelyet a tulajdonos véletlenül megsértett a könyökével; végül, a kép restaurálása után, tavaly mégis nyélbe ütötték az üzletet, és Cohen 155 millió dollárt adott a képért.
Ha mindez nem lenne elegendő szenzáció, a közelmúltban kiderült: tavaly novemberben ő volt a titokzatos vevője Alberto Giacometti Chariot (Kis szekér) című szobrának, amely potom 100 millió 965 ezer dollárt ért a Sotheby’s árverésén. A napokban pedig az Artnet News hozta nyilvánosságra, hogy Cohen vette meg a Christie’s múlt havi aukcióján Giacometti új világrekorder szobrát (Pointing Man, 1947) 141,3 millió dollárért. Cohen legendás gyűjteményét, az említett Picasso mellett egy Wynntől származó, 120 millió dollárért vett „csomag”, benne egy Van Gogh és egy Gauguin is gazdagítja, valamint Warhol Superman című képe, amelyért 25 milliót adott, és egy 52 millióért megszerzett Pollock-alkotás.
Kína egyik leggazdagabb embere, Wang Csongjun fizetett közel 30 millió dollárt Picasso Femme au Chignon dans un Fauteuil (Fotelban ülő kontyos nő) című képéért. A mű 1956 óta Samuel Goldwyn gyűjteményét gazdagította, most az örökösök dobták piacra, hogy az árverést követően ismét egy filmmágnáshoz kerülhessen. Wang ugyanis a Huayi Brothers hongkongi filmes társaság társtulajdonosa. Wang, aki nem olyan régen jelent meg vevőként az impresszionisták és modernek piacán, novemberben már meglepetést keltett, amikor a Sotheby’s aukcióján 61,8 millióért megszerzett egy Van Gogh-csendéletet.
Az amerikai Debra és Leon Black, az Apollo Global Management tulajdonosai 5,4 milliárd dollárra becsült vagyonukból, amelyet egyebek mellett cégfelvásárlással, felszámolásra ítélt cégek újraélesztésével kerestek, lazán kifizettek 2012-ben 119,9 millió dollárt Edvard Munch A sikoly című képéért.
Philip Niarchos, görög hajómágnáscsalád sarja, a világ leggazdagabb görögje negyedszázada építgeti a gyűjteményét, és nem szűkmarkú. Egymilliárd dollárra becsülik lakása műtárgyait. Köztük van a 100 milliós bekötött fülű Van Gogh-önarckép és egy 1989-ben 47,9 millióért vásárolt Picasso. Az ikonként nyilvántartott ifjúkori önarckép (Yo Picasso, 1901) ma nyilván ennek a sokszorosát éri.
A brazil származású, Londonban élő Lily Safra egy libanoni bankár özvegye, egyike a világ leggazdagabb asszonyainak. 2010-ben ő vette meg Giacometti ember nagyságú szobrát, A sétáló embert (L’Homme qui marche), szobor esetében aukción soha nem látott összegért, 104,3 millió dollárért.
Alice Walton a Walmart-vagyon örököse, 35 milliárd dollárra taksálják javait. Múzeumokat alapított a tengerentúlon, és persze százmilliós értékű saját gyűjteményt is összekuporgatott. Az övé többek között Andy Warhol ikonikus Coca-Cola palackja, és idén februárban megszerezte a Sotheby’s aukcióján minden idők legdrágább nő alkotta művét is: 44,4 millió dollárt fizetett Georgia O’Keeffe Fehér virágjáért.
Las Vegas-i hotelmágnás Elaine Wynn, Steven A. Wynn elvált felesége és volt üzlettársa. A New York Times szerint 2013-ban ő vette mag Francis Bacon Freudról készített tanulmányait (Three Studies of Lucian Freud, 1969) 142 millió dollárért a Christie’s New York-i árverésén.
Liu Yiqian a legnagyobb kínai gyűjtőként ismert, és figyelme a hagyományos és a kortárs kínai alkotásoktól a kortárs európai művekig mindenre kiterjed. Egyike a legaktívabb műtárgypiaci szereplőknek, mintegy 163 millió dollárt fordított az elmúlt évben vásárlásra.
A közelmúltban 36 millió dollárért szerzett meg egy ritka, XV. századi Chenghua porceláncsészét a Sotheby’snál. Soha korábban nem adtak ennyit hasonló tárgyért. Azon melegében kipróbálta, milyen is a tea egy ilyen edényből. Az érzésre voltam kíváncsi – nyilatkozta a Wall Street Journalnek.
Kirekesztett kortársak
Ha oszladoznak is a felhők a hazai műtárgypiac fölött, maradt ok az aggodalomra. Miközben Nyugaton a piaci torta jelentős szelete jut a kortársaknak, itthon szinte teljesen kiszorultak a nyilvános értékesítésből. Ennek egyenes következménye, hogy árveréseken igazolt árak híján semmi sem biztatja vásárlásra a közönséget, és ez a galériák közvetlen értékesítését sem segíti. Míg Nyugaton tudatosan és gőzerővel építik a kortárs művészet piacát, nálunk az ellenkező irányba fordultak a dolgok – állapította meg a Blitz Galéria tulajdonosa.
A kortársak útját évtizedek óta egyengetni próbáló Kováts Lajos, bár az árverezéssel nem hagyott fel, váltott, átköltözött Budára, és egy lakásgalériában folytatja tevékenységét. Értelmetlen vállalkozás az utcán lenni – mondja –, manapság szinte egyáltalán nincs spontán betérő vevő. Aki akarja, megtalálja őket – magyarázza. Májusi aukciójukon az árverésre összeválogatott kínálat is jelentős üzletpolitikai koncepcióváltást tükrözött.
A múltban a kortársakhoz bátran nyúló galériás ezúttal a klasszikusok felé fordult, legfeljebb a 60-as évek terméséből merített – ezek végül kiemelkedő árakon keltek el, csak egy-két mű képviselte a mai művészeket. „Összehúzták” az anyagot, még keményebb szűrőt használtak a minőség érdekében, amit a kötelező igényesség mellett az üzleti kényszer is indokolt. A magyar piac, bármennyire is az ellenkezőjét állítják sokan, nem heverte még ki a válságot.
A pénz nem dől, és ezt tetézi a múltba révedő hangulat, amelytől a műtárgypiac sem mentes. Fogynak a klasszikus pénzes gyűjtők, és a külföldiek is inkább csak olyanok, akik származásuk okán kötődnek a magyar alkotásokhoz. Az általános helyzetről pozitívabban nyilatkozó Törő István is elismeri, hiába a javuló, lassan a válság előtti időket idéző hangulat, a kereskedők egyelőre nem mernek meríteni a kortárs alkotásokból. A klasszikus és modern alkotások eladhatók, még az Iparterv nevével fémjelzett művek iránt is van érdeklődés, de ennél frissebb árura nincs igazi kereslet – mondja Virág Judit társa.
A vásárlókör fiatalodása kínál némi reményt, a 30-asok érdeklődése előbb-utóbb fizetőképes keresletet jelent. A galéria azt tervezi, hogy 10-15 kortárs alkotásnak helyet ad a soron következő aukciókon. Osztja ezt a véleményt a Kieselbach Tamással több közös projekten dolgozó Einspach Gábor is, aki új kortárs galériájukban nem csak aukciós vásárlókban gondolkodik. A két nagy galéria egyébként sikeres aukciót tud maga mögött.
Májusban jelentős kollekcióval léptek a közönség elé, és az eredmény több mint biztató volt. A magyar piac megmozdult, 3-5 év alatt visszaépülnek az árak a válság előtti szintre – vélekedett Törő István. Szerinte a gyűjtők kemény magja 10-15 éve van jelen a piacon, létező koncepció alapján keresi az árut. Hozzájuk csatlakoztak az újak, a hobbigyűjtők, illetve a spekulánsok, és szép számmal a fiatalok is, így az összlétszám inkább gyarapodik, mintsem fogy az utóbbi időben.
A banki kamatok alakulása és a brókerbotrányok sok, eddig csak kíváncsiskodó vevőjelöltet terelnek az aukciókra, de vélhetően a művészetek iránti affinitás náluk is szerepet játszik. De a spekuláció és a gyűjtés fogalma nem választható szét még a rossz piaci környezetben sem. A helyzetet pedig úgy lehet a legjobban kiaknázni, ha a minőségre figyelve, nagyon kényesen válogatott anyaggal győzik meg a potenciális vevőket. Hogy a válogatás jól sikerült, azt jelzi a májusi aukciós mérleg.
Kieselbachéknál a felkínált csaknem 250 tétel java elkelt, legmagasabb áron Batthyány Gyula 1930-as években született festménye, a Kalapos nők, amely 51 millió forintért cserélt gazdát. Dénes Valéria mindössze 12 képet számláló életművéből a Párizsi parkban címűt 44 millió forintnál ütötték le. Ugyanennyiért cserélt gazdát egy eddig rejtőzködő Rippl-Rónai, és elkelt két Vaszary is 30-30 millióért. 85 százalékos eladási aránnyal dicsekedhetett a Virág Judit Galéria is, ahol változatlanul sikertermékek a Zsolnay kerámiák.
Két életműrekord is született: Vaszary János virágcsendéletét 61 millió forintnál ütötte le a kalapács, míg Perlrott Csaba Vilmos képéért 58 millióig licitáltak. Schönberger Armand Út és házak című képe 28 millió forintért, Szobotka Tibor Fekvő alakja 18 millió forintért, Mednyánszky László téli tájképe 16 millió forintért, Batthyány Gyula Dalmát tengerparti tája pedig 17 millió forintért talált vevőt. Viszont egy várható restitúciós ügy miatt visszavonni kényszerültek Ferenczy Károly csendéletét.
