Artisták és zsonglőrök közé hívnak tehát. A maga módján bájos kis levél ez, egy találékony PR-munkatárs tollából. Abba bele se merek gondolni, hogy maga az ügyvezető igazgató úr fogalmazta, habár kétségtelenül ő írta alá.
Olyan rafináltan csalogat és kenyerez le, hogy mindjárt a fejlécen sztárnak titulál. Ez tehát a beetetés. Nem nyamvadt celebecske vagyok tehát. Sztár mivoltomat evidensnek veszi, bármit is jelentsen ez.
Valamire kellek neki, barátaim. Vagy én magam, vagy a növésben lévő népszerűségi potenciálom. De vajon miért nem ők adják nekem a sajátjukat? Hogy kik kaptak még ilyen levelet, melyik színházi vagy filmgyári titkárság vagy ügynökség volt olyan bátor megadni a címemet, s hogy miféle listákat töltöttek le a netről, arról persze hallgatnak mélyen. Mindenesetre viszketek tőle, ha kapásból tegeznek. Elvégre nem is ismerjük egymást.
Hát kérem szépen, hogy hagyomány és művészet, meg hogy a rongyolt egészségű Európa... „Értékőrző cirkusz” létrejötténél kívánnak bábáskodni, s én ezt a szándékukat csak dicsérhetem. „Miért fontos nekünk ez a hely? Mert nem csak manézs, fűrészpor, nem csak kupolában lengő lények és fények varázslatos birodalma… Szeretnénk rákérdezni például arra is, mitől leszünk gazdagabbak egy-egy előadás után?”
Miután elegendő csodálattal adóztunk, barátaim, a kupolában lengő lényeknek és fényeknek, kérdezzük hát mi is: tényleg, vajon mivel leszünk gazdagabbak? És gondoljunk erre most ne csak szellemi, hanem materiális értelemben is, mai cudar, külső válságok sújtotta, belviszályok dúlta, ezer valóságos és képzelt lidérc járta világunkban. Idejében rákérdezni a dolgok lényegére valóban a legcélszerűbb. A cirkusz intézményét komolyan veszem, és saját törvényei szerint próbálom megítélni mélységeit és csúcsait.
Az orosz vízicirkusz apámmal, egy üres telken fölállított hatalmas, színes sátorban nem is volt olyan rossz. És általában a bűvészek is elszórakoztattak ifjú éveimben, amíg csak bogarat nem ültetett a fülembe egy osztálytársam, hogy némelyik trükk milyen kiábrándítóan pofonegyszerűen működik. Egyébként apám volt kettőnk közül igazi fanatikus; munkának, sőt, alkotásnak tekintette a cirkuszművészetet, levelezett is néhány cirkusszal, és
egy pályázaton ő adta a Hortobágy nevet egy bengáli kistigrisnek.
Hogy ezt a nevet miért érezték Kelet-Berlinben telitalálatnak, arról nem szól a fáma. És bár ifjúkoromban mindig féltem az interakcióktól – konkrétan attól, hogy kihív a porondra a bohóc, és ott majd alaposan megszégyenülök –, valahogy mindig megúsztam ezt is. Én igenis látok abban kunsztot, ha valakinek műlovarnő vagy virtuóz hasbeszélő az életre szóló hivatása. És tudom, hogy lehet a cirkuszba szívszakadva is vágyni, hogy a szívében zengő-zokogó dalt elhegedülje az ember egy pózna csúcsán, a ragyogó manézs fölött.
Viszont most arra volnék határozottan kíváncsi, hogy pontosan
miben is állna ez az igazgató úr által jelzett, radikális átalakulás? Igazából mitől lenne más a jövő cirkusza, mint mondjuk a hetvenes évek szovjet cirkuszművészete?
Merre esik az a „távolra mutató” mondanivaló? Szóval a forradalmi változásokról, a vadonatúj koncepcióról szeretnék hallani valamit a ködös általánosságokon túl is, mein Direktor! Ám arról szemérmesen hallgat ez a levél. Viszont egyébként nem tapintatoskodnak.
Most figyeljünk: örömükre szolgálna, ha egy általam megjelölt napon ellátogatnék a cirkuszba: „Hogy ne áruljunk zsákbamacskát, már most jelezzük, jelenléted nem maradna titokban a nézők előtt, a konferanszié az est egy bizonyos pontján elmondaná, hogy köztünk vagy, akár a családodat is szívesen bemutatnánk.” Nos, már tudjuk, nem azért vagyok óvatos, mert a cirkuszt világéletemben gyűlöltem, mert ez nem igaz. Dehogyis.
És nem azért, mert az ember nem áll oda csak úgy egy úgynevezett bohócprodukció mellé. Nekem semmi sem derogál, ha csúcsminőségről van szó; mondtam már, hogy mindent a maga mértéke szerint. Világos, ha elmegyek közéjük, meg lesz kötve a kezem.
Nem lehet majd nyegléskedve beszólogatni, de nem ám; úriember különben sem tenne ilyet,
ha már egyszer az ő vendégszeretetüket élvezi.
„Megtisztelő volna, ha a nyilvánosság előtt osztanád meg velünk, miért tetszett az előadás, miért ajánlod másoknak is megnézésre, és miért gondolod, hogy a cirkusz valóban fantasztikus hely. (Mert reméljük, így fogod gondolni az előadás után!)” Talán kicsit rámenős ez a hangvétel, de egyáltalán nem pofátlan, sőt igen finom az általános piaci gyakorlathoz képest. Picit azért fenyegető is? Remélik, hogy így fogom gondolni. Még szép.
Tehát az előadás egy pontján kiszólítanak. Na jó, nem kiszólítanak, de kétségtelenül rám irányul egy reflektor, nem is szólva védtelen családomról.
Úgy akarnak mutogatni a grátisz helyemen, mint egy foglyul ejtett nagyvadat, mint egy sztárt az ő ketrecében. És nincs mód menekülni.
Készítenének rólam néhány fényképet a honlapjukra, a Facebook-oldalukra, és nagyon hálásak lennének, ha én is megosztanám a fotót az oldalamom. Az aktus végén egyenesen kényszerítenek, hogy a családom körében, photoshoppal eltorzítva mutogassam magam Zoli bohóc, egy kötéltáncos hermafrodita és egy tűznyelő hölgy társaságában, hogy ujjal mutogassanak rám: lám, ez is pojáca.
„Amit kérünk, nem sok, nem is kevés, de cserébe felkínálunk Neked egy – minden reményeink szerint – felejthetetlen előadást!” Mérsékelt juttatásért cserébe mérsékelt korrumpálódás.
De még mindig nem tudom, miért a nézőtéren, és miért nem a porondon van szükségük rám, a feltörekvő színészre, ebben az új, megváltozott cirkuszvilágban?
Egy rendező barátom azt írja, ő a kéményseprő vállalattól kapott hasonlót.
Azt kérik tőle, menjen el velük néhány ellenőrzésre, és utána tudassa a lakossággal, hogy a kémények nemcsak a füst kivezetésére szolgálnak, hanem egyfajta üzenetet kívánnak közvetíteni a nagyvilág számára, valamiféle tudást, reménységet és természetesen meleg szeretetet.
(Nem tudjátok, miért van az, hogy ha a mindenkori állami vállalatoknak és szolgáltató intézményeknek üzengethetnékje támad, mindjárt magasabb szellemi tartalmakat is óhajtanak közvetíteni?) A végén őt is lefotóznák irgalmatlanul, ahogy kormos képpel áll egy tetőgerincen, készítenének vele emlékbélyeget, valamint természetesen egy tanulságos beszélgetést a Füstölgő Magazinba.
A barátom kicsit tovább habozott, mint én. Aztán ő is nemet mondott.
