N. Rózsa Erzsébet könyvének (Az arab tavasz, A Közel-Kelet átalakulása) van egy rövid alfejezete az arab társadalmakról szóló nagyobb egységben, amely nagy pontossággal írja le ennek a világnak a belső mechanizmusát. N. Rózsa kifejti, hogy az arab társadalmak – különösen azok, amelyeket megérintett az arab tavasz tele – eleve kettősségben léteznek. Formálisan lehetnek nyugati minták szerint felépülő államok, alkotmányos monarchiák vagy köztársaságok, ahol a nálunk is ismert intézmények léteznek, választásokat is tartanak, sőt vannak független kiegyensúlyozó szervezetek (alkotmánybíróság) is.
Ez azonban a külső burok, mert ezek valójában patrimonális rendszerek, ahol a nyugatias burok csak jelmez. A demokrácia üres szólam. A lényeg az a szerződéses viszony, amelyet a „vezető” és kliensei kötnek. Ebben a környezetben – írja a könyv – hozzák a döntéseket, itt gondoskodnak a végrehajtásukról, azaz ez a döntéshozatal „reális” politikai tere. A vezetés egyetlen személy abszolút hatalmát jelenti, míg a többi politikai szereplő helyét a rendszerben a vezetőtől – mint a hatalom központjától – való távolsága/közelsége határozza meg.”
N. Rózsa azt írja, hogy a külső struktúra, a jelmez a modernizációs-globalizációs kényszerek hatása alatt jött létre. Virtuális és reális politikai terek is léteznek ezekben a társadalmakban. Ha csupán ezt az adalékot vetjük össze az elmúlt évek újsághíreivel, tapasztalatainkkal sok mindent jobban megérthetünk. Például a líbiai Kadhafi-rezsim hosszú létezését és erőszakos végét. Ezt egyszerre okozhatta a reális politikai tér szétesése (törzsi lázadás, a hűségeskü felmondása) és a nyugati katonai beavatkozás.
|
A legkínosabb kérdésekre a kutatók sem tudnak választ adni
Amr Abdallah Dalsh / Reuters |
Vagy megértjük, mitől restaurálódott olyan gyorsan Egyiptomban a katonai tekintélyuralom a rövid iszlám-demokratikus epizód után. Vagy azt, hogy a virtuális és reális terek kaotikus szétesése/tartóssága milyen szerepet vihet a több éve tartó szíriai polgárháborúban. Ez az ügy ugyanis vészesen közel hozta határainkhoz az arab tavaszt, valamint összes előzményeit és következményeit.
A mai magyar politikai diskurzusban sajnálatos módon nincs sem szándék, sem befogadási készség arra, hogy ezt az ügyet ne az indulatok, érzelmek szintjén kezeljük. Az aktuális hatalom a migránsokban csak civilizációs veszélyforrást láttat, miközben a humanista megközelítés sem próbálkozik az okok és különbségek megértetésével. (Pedig egy valódi menekült, igazából üldözött családban is működhetnek olyan szokások, amelyek miatt az európai környezet nem tudja befogadni őket. (Emlékeztetek a becsületgyilkosságokra, a nőkkel, a szexuális kisebbségekkel való bánásmódra, a vallási türelmetlenségre.)
Természetesen az arab világ hatalmas kulturális, etnikai és gazdasági tér, ahol az iszlám sem egyforma és az arab nyelvnek és kultúrának is sok változata él. Feltehetően az arab egység víziója pályázhat az első helyek egyikére a huszadik század legnagyobb illúziójára kiírandó versenyben. N. Rózsa Erzsébet könyve erről is meggyőző ismereteket ad, amint arról is, hogy arab tavasz is annyi volt, ahány országban kitörtek a lázadások, tüntetések.
Azért is érdekes alaposan végigolvasni ezt a sokszor enciklopédikus összefoglalót, mert a szerző igyekszik a történésekhez társadalmi-gazdasági hátteret, demográfiai mutatókat adni. Mindehhez pedig ott van az a vallási-kulturális háttér, amely alapvetően megkülönbözteti az iszlám hívőit. Egy korábbi interjúalanyom (aki felnőtt életét az iszlám teológia tanulmányozásának szenteli) úgy magyarázta, hogy a vallásos muzulmán tudatában az idő nem törli el a múltat.
A keresztesek középkori rombolásai, vérengzései ma is élő sebek, ahogy a síiták máig nem bocsátják meg, nem felejthetik el Ali imám megölését a szunnitáknak. Az elmúlt huszonöt évben több olyan helyi háború is pusztított a mi civilizációs szomszédságunkban (Bosznia, Kaukázus), ahol muzulmánok is voltak a szereplők, ezt érdemes emlékezetünkbe vésni.
Dobrovits Mihály, akit eddig elsősorban Törökországról szóló, turkológiai írásaiból ismerhettünk, most egy olyan könyvvel jelentkezett, amely a volt szovjet világ és az iszlám viszonyát tárgyalja.
Ez is sajátos történelmi-földrajzi és politikai útikalauz. Jurták és az EBESZ között címet adták a kötetnek, megkockáztatom a szubjektív véleményt, hogy ez a könyv legkevésbé szerencsés mondata, szinte riasztó. Az oroszországi és a szomszédos, kapcsolódó iszlám világ ugyanis annyira érdekes és annyira kevéssé ismert nálunk, hogy sok minden mással utalhatott volna a szerző, szerkesztő, kiadó e változatosságra.
Dobrovits nem kerülheti meg a feladatot, hogy a különböző nyelvű, kultúrájú, múltú, ám egyhitű népek tárgyalása előtt ő is ne adjon szinte bántóan tömör összefoglalót a vallásról. Ebben leírja az iszlámot, mint szerződéses rendszert, tehát az uralkodó és kliensei közötti hűségeskün alapuló szerkezetet, s rögzíti: az iszlám a hívő teljes létére kiterjed, nem vallás csupán, de életmód. Ezért azt írja, hogy az iszlám „gyökereinél fogva jószerével szekularizálhatatlan és alapjaiban modernizálhatatlan vallás.”
Ez a tézis aztán meghatározza a könyv további vonalát is. Ha kihagyjuk itt az egyébként izgalmas történelmi, etnográfiai és nyelvészeti leírásokat, arra jutunk: a tárgyalt országokban feloldhatatlan ellentmondások léteznek. A nemzetépítés ugyanis elképzelhetetlen szekularizáció, modernizáció nélkül. Akár a Kaukázus orosz területeiről van szó, akár a közép-ázsiai volt szovjetköztársaságokról, akár Kína ujgur tartományáról. Az orosz, a szovjetrendszer vaskövetkezetességgel irtotta az iszlámot mint vallási rendszert, de nem tüntethette el az életmódot, amely maga volt az iszlám.
Dobrovits megírta, a szovjetrendszer szorgalmazta a vegyes házasságot, de nem ismerték fel, hogy ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy a muzulmán férfiak orosz (pravoszláv) nőket vettek el. Ezt az iszlám elfogadja, hiszen a nő elvileg betér a házassággal a vallásba/életmódba. Dobrovits leírásában felrajzolódik a bonyolult nemzetségi-törzsi rendszer túlélése Közép-Ázsiában, s érdekes a következtetés, hogy a fundamentalista (szélsőségesnek is nevezett) iszlám csakis városi környezetben otthonos. (A jurtáktól ez idegen világ, ott archaikusabb hiedelmek és praktikák honolnak.)
A tárgyalt soknemzetiségű világban az iszlám nem mindenütt tudja felülírni a nemzetiségi-nyelvi szokásokat és a szovjet kor immár erős hagyományait. A csecsenföldi tragédia az egyik példa rá, hogy a kaukázusi nép, amelynek összekovácsolásában óriási szerepet játszott a XIX. századi oroszellenes mozgalom, milyen tragédiákat él meg az ezredfordulón. Bizarr, hogy a csecsen ellenállást először két vallástalan, magas rangú szovjet katonatiszt vezette, majd beléptek a képbe a szaúdi hátterű vahabiták, s végül a Kadirov-klán látszik győzni.
Ezt egy a szovjet időben vallástudósi rangot kapó apa alapította, akit a Putyin-hívő fiú követett. Ott, akár Azerbajdzsánban vagy Közép-Ázsiában az iszlám most állami díszlet. De hozzátehetjük, hogy a tárgyalt térség világi zsarnokságai számára a radikális iszlám a legnagyobb veszély, erősebb minden „színes forradalomnál”, hiszen míg azok a szekularizált, nyugatias városi rétegek fogalomkészleteivel lépnek fel, a szalafisták, dzsihadisták és társaik számukra érthető ideálok és hagyományok nevében szerveznének újra régi világokat.
Akár a kalifátust is, amelyről az Iszlamista Főnix címmel állított össze kötetet Loretta Napoleoni olasz szerző, aki egyetemi fokozatot is szerzett a Kelet-londoni Egyetemen terrorizmustanulmányokból. Ez a kötet az Iszlám Állam (IS) történetéről, előzményeiről és pénzügyi működéséről szól. Főleg a napilapos újságírás eszközeit használja. Ez azt jelenti, hogy többnyire korábban megjelent újságcikkekre támaszkodik, s ritkán keresi a jelenségek okait.
Azt találóan állapítja meg, hogy az IS túlnőtt az egykori iraki terrorista bandán, amelyből alakult, s mára nagy nemzetközi franchise lett, amely eltörölte az első világháború után rajzolt közel-keleti határokat, és államot épít. Napoleoni könyvéből mindazonáltal nem tud meg újat, aki heti rendszerességgel olvas külpolitikai híreket. A legkínosabb kérdésekre persze a tudósok sem adnak választ.
Például arra a vonzerőre, amely nyugaton nevelkedett fiatal muzulmánok ezreit vitte az IS soraiba, hogy ott gyilkoljanak és haljanak meg. A nőellenes és brutális „kultúra” XXI. századi virágzására, amely népeket űz el helyéről. Miért tehetetlenek ezzel az erővel a világi és vallási alapú rendszerek is? Nincs magyarázat a gyűlölet töménységére, amely újabb menekültáradatot lódított meg, akik itt vannak már az országban. Futnak, és mi nem tudunk mit kezdeni velük.
