galéria megtekintése

Anglia becsülete – Iron Maiden a Volton

1 komment


Hargitai Miklós

Egyszerűbb népek talán így képzelik a poklot: kopár domboldal a júliusi napsütésben mindenfajta árnyék nélkül, kilométerekről látszik a fölötte úszó por- és füstfelhő, az egyik színpadon a Tankcsapda zenél, a sör- és egyéb sátraknál lakossági techno dübörög, nemhogy a frissítőkért, de a fizetőkártya feltöltéséért is hosszú sorokat kell végigállni. Lehetne akár ilyen is a földi bűnökért ránk rótt büntetés, de az is nyilvánvaló, hogy akadnak emberek, akiknek ez a természetes élőhelyük (legalább évente néhányszor), és némi tudatmódosítás, meg a kortárs populáció tömegeinek hatására inkább a mennyben érzik magukat – ami az életkor előrehaladtával egyre érthetetlenebb. Ahogy telnek az esztendők, újra és újra fölmerül, hogy létezik-e még olyan zene, ami megéri a fenti, ezúttal oda-vissza 3-3 órás autózással fűszerezett tortúrát, de a dilemma pusztán elméleti: régóta nem volt olyan Iron Maiden-koncert (mármint a korábbi és a későbbi dickinsonos korszakban), amit kihagytunk volna, és olyan sem, amelyikért nem lett volna nagy kár, ha mégis kimaradt volna.

VOLT Fesztivál

Amikor először jártak Magyarországon, én 15 éves voltam, Bruce Dickinson, a zenekar énekese pedig 26: azóta történt egy s más (nálunk megbukott a szocializmus, náluk Margaret Thatcher; mi beléptünk az EU-ba, ők gyakorlatilag kiléptek), de az Iron Maiden mindvégig az állandóságot, a megbízható minőséget képviselte. És hogy ez mekkora, szó, azt leginkább az mutatja meg, hogy közben tulajdonképpen megszűnt a brit autógyártás, azt pedig mindenki láthatta a saját szemével, hogy a foci hova jutott. Péntek este a soproni Volt fesztiválon Anglia becsülete mindenesetre meg lett védve/helyre lett állítva: személyesen a Manchester-Sheffield tengelyen lévő Worksopban született, vagyis tősgyökeres angol Dickinsontól tudhatta meg a közönség az örömhírt, hogy Wales 3-1-re legyőzte a magyarokat kiejtő Belgiumot, ami pedig a másik sorsfordító fejleményt, az uniós népszavazást illeti, a lényeget arról is elmondta az énekes: birodalmak jönnek mennek, de a lányok szépsége, a sör meg a zene nem változik – és tényleg.

 

Az Iron Maiden most éppen az új lemezzel, az egy évvel ezelőtt kiadott Book of Souls-zal turnézik, vagyis nem az utóbbi években szokásossá vált régilemez-bemutatót hallhatta a publikum. A sorrendben immár tizenhatodik album hosszabb, mint egy átlagos focimeccs, komplex és termetes darabok szerepelnek rajta, és nemcsak arról nevezetes, hogy a megjelenés óta 24 országban (többek között Magyarországon is) eladási listavezetővé vált, hanem arról is, hogy az első felvételek és a bemutató között az énekes túlélt egy rákot (igen, nyelvrákot; a leginkább az orális szexszel összefüggésbe hozott HPV úgy fogyasztja mostanában a rockzenészeket, mint a megelőző évtizedekben a drog és az alkohol). Előzetesen azt is lehetett hallani, hogy a betegség után ő is öregedni kezdett (korábban a mérsékelt őszülésen túl nem sok minden emlékeztetett rá, hogy nagyon közel jár már a 60-hoz), de őszintén szólva ez nem tűnt föl. Az 1956-ban született basszusgitáros Steve Harrison – az óriás kivetítők közeli képeinek köszönhetően – valamivel jobban látszanak az évek, Nicko McBrain dobosnak pedig némi pocakja is képződött, de nyilván csak az ülőmunka miatt, és egyébként is, ő már 64 éves – ebben a korban az átlagos kelet-európai munkavállaló nyugdíjba megy, nem pedig az egész világot felölelő turnéra. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a legendás Iron Maiden-koncertrepülő, az Ed Force One, amelyet általában Bruce Dickinson vezet, most csupán az intro-videóban volt jelen: jelenleg éppen az utasforgalomban dolgozik, nemrég például az izlandi-magyar EB-meccsre hozta a skandináv szurkolókat).

VOLT Fesztivál

Az élet és halál között készült Book of Souls-ról végül hat dalt játszottak el: a hosszabb opusok közül a nyolc és fél perces If Eternity Should Fail nyitotta a koncertet, felcsendült a The Red And The Black (13:33) és a címadó The Book Of Souls (10:27) is, az Empire Of The Clouds viszont – annak ellenére, hogy a birodalmi betétnél a helyén lett volna – nem (a több mint 18 perces szám a leghosszabb az Iron Maiden eddigi terméséből). A klasszikusnál valamivel rövidebb, de így is reprezentatív lemezbemutatót pedig olyan betétdalok színesítették, mint a Children of the Damned, a Hallowed Be Thy Name vagy az Iron Maiden. Akinek esetleg voltak még illúziói a Kodály-módszer magyarországi eredményeit illetően, hallgassa meg felvételről, hogyan recitálta Sopronban a tömeg a Fear Of The Dark kórusait, és kontrollként, hogy hogyan szól ugyanez Brazíliában vagy Kolumbiában – de egyúttal tegye föl azt a kérdést is, mi egyébbel lehetne rávenni ekkora tömeget, hogy idegen nyelven, hosszan és viszonylag tisztán énekeljen, figyelembe véve a ritmus- és hangnemváltásokat is. Amúgy megsaccolni is nehéz, hogy mennyien lehettek: a pénteki napra egy hónappal korábban elfogytak a jegyek, és a helyszínen valóban úgy tűnt, hogy ennél több embert nem lenne biztonságos beengedni a Nagyszínpad elé.

VOLT Fesztivál

Részleteket tulajdonképpen fölösleges lenne kiemelni: aki látta már élőben a zenekart, úgyis tudja, hogy a dob pontos és kombinatív, a basszusgitár zseniális dallamokat játszik (és itt szerencsére nincs is lekeverve), a három (!) gitáros maximálisan bejátssza a hangteret, és az sem zavarja őket, ha közben a fejüket letakarja egy brit lobogó. Jó hír viszont, hogy az énekest, ha az orvosai eddig még nem tették volna meg, a mozgása alapján nyugodtan gyógyultnak lehet nyilvánítani. Valamikor a vége felé Bruce Dickinson összeszámolta, hogy hányféle zászlót lát a nézőtéren – Sopron ebből a szempontból különösen jó helyen van, de a kézenfekvő magyar, osztrák és szlovák mellett talált horvát, román, ukrán, orosz, spanyol, holland, görög színeket is.

Bár sok időt töltenek mostanában Amerikában, az Iron Maiden abszolút európai jelenség: az együttes életművébe mélyen beépült a kontinens zenei illetve irodalmi hagyománya (és viszont), és ezt a kulturális közösséget ugyanúgy nem befolyásolta az első magyarországi koncertjük idején, 1984-ben sem semmilyen politikai döntés, mint ahogyan most sem érinti. A Wasted Years, amivel az estet zárták, a 80-as évek végén maga volt a rendszerváltás (nálunk a boldog emlékű Poptarisznya is rendszeresen játszotta, az elfecsérelt évek kifejezés az egész keleti blokkban ugyanazt jelentette), és a Blood Brothers aktuális üzenetének fölfejtéséhez sem kellett anglisztika szakos diploma. A hangminőség az első daltól az utolsóig a beltéri koncertekét idézte, Eddie, a totemállat (vagy -ember) ezúttal a szívét is a népnek adta: miután kitépték a testéből, és a nézőtérre locsolták belőle a málnaszörpöt, magát a kiszáradt vérpumpát is a boldog tömeg közé hajították.

VOLT Fesztivál

Akadt néhány további bizarr pillanat is: Bruce Dickinson a Powerslave-et egy fekete pankrátormaszkban adta elő, ami – tekintettel a segédeszköz küllemére, a 40 fokot közelítő hőmérsékletre és a művész mozgáskultúrájával bőrsapka nélkül is együtt járó verejtékezésre – inkább a fétisfilmek szopóálarcait idézte, Adrian Smith gitáros mintha az európai baloldal elhullajtott vörös lobogóját viselte volna Szanyi kapitányosan a nyakába vetve, és akkor még az énekes kezében a Death or Glory után pajkosan üzekedő plüssmajmokról nem is beszéltünk. Mindez azonban így van rendjén: egy Iron Maiden koncert a zenén túlmenően azért is felejthetetlen, mert az előadásban az üres pátoszon kívül mindig az összes színpadi érzelem jelen van. Eddie különféle reinkarnációra és a többi díszlet-elemre pedig talán a legfontosabb szocializációs szerep hárul az egész Iron Maiden-szubkultúrában, amit legkésőbb akkor biztosan megért az ember, amikor eljön az idő, hogy már a gyerekével együtt látogat ki a soron következő fellépésre.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.