Az Iron Maiden most éppen az új lemezzel, az egy évvel ezelőtt kiadott Book of Souls-zal turnézik, vagyis nem az utóbbi években szokásossá vált régilemez-bemutatót hallhatta a publikum. A sorrendben immár tizenhatodik album hosszabb, mint egy átlagos focimeccs, komplex és termetes darabok szerepelnek rajta, és nemcsak arról nevezetes, hogy a megjelenés óta 24 országban (többek között Magyarországon is) eladási listavezetővé vált, hanem arról is, hogy az első felvételek és a bemutató között az énekes túlélt egy rákot (igen, nyelvrákot; a leginkább az orális szexszel összefüggésbe hozott HPV úgy fogyasztja mostanában a rockzenészeket, mint a megelőző évtizedekben a drog és az alkohol). Előzetesen azt is lehetett hallani, hogy a betegség után ő is öregedni kezdett (korábban a mérsékelt őszülésen túl nem sok minden emlékeztetett rá, hogy nagyon közel jár már a 60-hoz), de őszintén szólva ez nem tűnt föl. Az 1956-ban született basszusgitáros Steve Harrison – az óriás kivetítők közeli képeinek köszönhetően – valamivel jobban látszanak az évek, Nicko McBrain dobosnak pedig némi pocakja is képződött, de nyilván csak az ülőmunka miatt, és egyébként is, ő már 64 éves – ebben a korban az átlagos kelet-európai munkavállaló nyugdíjba megy, nem pedig az egész világot felölelő turnéra. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a legendás Iron Maiden-koncertrepülő, az Ed Force One, amelyet általában Bruce Dickinson vezet, most csupán az intro-videóban volt jelen: jelenleg éppen az utasforgalomban dolgozik, nemrég például az izlandi-magyar EB-meccsre hozta a skandináv szurkolókat).
Az élet és halál között készült Book of Souls-ról végül hat dalt játszottak el: a hosszabb opusok közül a nyolc és fél perces If Eternity Should Fail nyitotta a koncertet, felcsendült a The Red And The Black (13:33) és a címadó The Book Of Souls (10:27) is, az Empire Of The Clouds viszont – annak ellenére, hogy a birodalmi betétnél a helyén lett volna – nem (a több mint 18 perces szám a leghosszabb az Iron Maiden eddigi terméséből). A klasszikusnál valamivel rövidebb, de így is reprezentatív lemezbemutatót pedig olyan betétdalok színesítették, mint a Children of the Damned, a Hallowed Be Thy Name vagy az Iron Maiden. Akinek esetleg voltak még illúziói a Kodály-módszer magyarországi eredményeit illetően, hallgassa meg felvételről, hogyan recitálta Sopronban a tömeg a Fear Of The Dark kórusait, és kontrollként, hogy hogyan szól ugyanez Brazíliában vagy Kolumbiában – de egyúttal tegye föl azt a kérdést is, mi egyébbel lehetne rávenni ekkora tömeget, hogy idegen nyelven, hosszan és viszonylag tisztán énekeljen, figyelembe véve a ritmus- és hangnemváltásokat is. Amúgy megsaccolni is nehéz, hogy mennyien lehettek: a pénteki napra egy hónappal korábban elfogytak a jegyek, és a helyszínen valóban úgy tűnt, hogy ennél több embert nem lenne biztonságos beengedni a Nagyszínpad elé.
Részleteket tulajdonképpen fölösleges lenne kiemelni: aki látta már élőben a zenekart, úgyis tudja, hogy a dob pontos és kombinatív, a basszusgitár zseniális dallamokat játszik (és itt szerencsére nincs is lekeverve), a három (!) gitáros maximálisan bejátssza a hangteret, és az sem zavarja őket, ha közben a fejüket letakarja egy brit lobogó. Jó hír viszont, hogy az énekest, ha az orvosai eddig még nem tették volna meg, a mozgása alapján nyugodtan gyógyultnak lehet nyilvánítani. Valamikor a vége felé Bruce Dickinson összeszámolta, hogy hányféle zászlót lát a nézőtéren – Sopron ebből a szempontból különösen jó helyen van, de a kézenfekvő magyar, osztrák és szlovák mellett talált horvát, román, ukrán, orosz, spanyol, holland, görög színeket is.
Bár sok időt töltenek mostanában Amerikában, az Iron Maiden abszolút európai jelenség: az együttes életművébe mélyen beépült a kontinens zenei illetve irodalmi hagyománya (és viszont), és ezt a kulturális közösséget ugyanúgy nem befolyásolta az első magyarországi koncertjük idején, 1984-ben sem semmilyen politikai döntés, mint ahogyan most sem érinti. A Wasted Years, amivel az estet zárták, a 80-as évek végén maga volt a rendszerváltás (nálunk a boldog emlékű Poptarisznya is rendszeresen játszotta, az elfecsérelt évek kifejezés az egész keleti blokkban ugyanazt jelentette), és a Blood Brothers aktuális üzenetének fölfejtéséhez sem kellett anglisztika szakos diploma. A hangminőség az első daltól az utolsóig a beltéri koncertekét idézte, Eddie, a totemállat (vagy -ember) ezúttal a szívét is a népnek adta: miután kitépték a testéből, és a nézőtérre locsolták belőle a málnaszörpöt, magát a kiszáradt vérpumpát is a boldog tömeg közé hajították.
Akadt néhány további bizarr pillanat is: Bruce Dickinson a Powerslave-et egy fekete pankrátormaszkban adta elő, ami – tekintettel a segédeszköz küllemére, a 40 fokot közelítő hőmérsékletre és a művész mozgáskultúrájával bőrsapka nélkül is együtt járó verejtékezésre – inkább a fétisfilmek szopóálarcait idézte, Adrian Smith gitáros mintha az európai baloldal elhullajtott vörös lobogóját viselte volna Szanyi kapitányosan a nyakába vetve, és akkor még az énekes kezében a Death or Glory után pajkosan üzekedő plüssmajmokról nem is beszéltünk. Mindez azonban így van rendjén: egy Iron Maiden koncert a zenén túlmenően azért is felejthetetlen, mert az előadásban az üres pátoszon kívül mindig az összes színpadi érzelem jelen van. Eddie különféle reinkarnációra és a többi díszlet-elemre pedig talán a legfontosabb szocializációs szerep hárul az egész Iron Maiden-szubkultúrában, amit legkésőbb akkor biztosan megért az ember, amikor eljön az idő, hogy már a gyerekével együtt látogat ki a soron következő fellépésre.