Amíg meg nem hümhüm

Kötetbe rendezve (az egyes szövegeket címmel és dátummal ellátva) ezek a mesék elszakadnak attól a kontextustól (más humoros vagy tényszerű-elemző véleménycikkek kontextusától), amelyben először napvilágot láttak, homogén korpuszként az anyag túlzottan tömör, nyelvi sűrűsége miatt a folyamatos olvasása emberpróbáló feladat. A szójátékoktól, nyelvi panelek ki- és átforgatásától, majd újrahasznosításától, szóteremtésektől, kontaminációktól káprázik az olvasó szeme: ilyen elemekből tevődik össze az a nyelv, amin a mesék beszélője megszólal. Ez a beszélő látszólag azonosul a nemzeti együttműködés rendszerével: színre viszi azt a pökhendi, lenéző stílust, ami oly fájdalmasan megszokottá vált a politikában is.

A poénok olykor ülnek, máskor kevésbé, hosszú távon hamar kifulladnak ezek a mesék, ezért érdemes inkább csak szemezgetni belőlük. A leginkább a szavak szintjén aktivizálódó humor csak itt-ott tud nagyon erős lenni (kedvencem: „Eb ura fuckoff”, „ellenberger”), ugyanakkor gyakoriak a sablonos, fásult próbálkozások.

Ebben szerepet játszhat az önként vállalt penzumjelleg, de a hozzászokás is: egy idő után, sziporkázzon bármennyire a szerző, inkább csak nyugtázni lehet a nyelvi minőséget, kevésbé derülni rajta. A leggyakoribb témák között a stadionépítési lázat és persze a felcsúti arénát, a Szabadság téri emlékművet, az antiszemitizmust és a szegénységet találjuk, a mesék örökös főszereplője pedig természetesen Magyarország „leggyakoribb” miniszterelnöke.

Az időnkénti túlkapások ellenére, és eltekintve attól, hogy vélhetőleg egyik mese olvastán se dobjuk földre magunkat a hahotázástól (talán: szándékoltan, műfajilag kódoltan van ez így), sok olyan helyet találunk a könyvben, ami nagyon pontosan írja le jelenünket, annak hangulatát, azt a rezignált beletörődést, amelynek dehogy a Fülkefornak gúnyolt Orbán Viktor az első számú oka. Például: „I. Fülkefor má akkora világ-tekintély vót, hogy ellenségei hagyták békibe, nem vót kedvök tovább berluszkóni véle. Hallgatták a buffogást, ahogy fodbalozik magába a nemzetimagyar, s bíztattya magát, hogy »Ria, Ria, Periféria« oszt vagy nyer a Felcsút, vagy nyer”.

A Szabadság téren épülő emlékmű apropójából a közéletet átható vércinikus hárítás gyakorlatát példázza: „Az illen műalkotást akar antiszemitának es híhatná, ha nem akarna tartóckodni a túlzó és szakmailag vitatott kifejezésektűl, de akar”. Az olvasók politikai identitása és a Parti Nagy-féle mesék olvasása közötti összefüggéseket Schein Gábor alaposan elemezte az első Fülkefor-kötetről írt elemzésében (Holmi, 2012/9), megállapításai továbbra is érvényesek.

Nem tekinthetünk el a szerző kritikus közéleti megnyilatkozásaitól, sem attól, hogy a szövegeit a véleménypiac már beárazta: így nehezen elgondolható, hogy ezek a mesék olyanokban is tetszést váltsanak ki, akik nem eleve saját világképük, politikai nézeteik megerősítéséért veszik őket kézbe. A hatalmaskodók kigúnyolása, kinevetése felszabadító érzés, de Parti Nagy nem képes kifordítani sarkaiból Fülkeufória hivatalos nyelvét: fontos pontokra mutat rá, megérzékít, színre visz, ám arcunkra fagy az a savanyú kis mosoly is, amint megértjük: hiába nevetgélünk, ez nem vicc, ez a valóság, amiben élünk. Nem abszurd: sültrealizmus.