A darabos mozgású monstrum eleinte irányítja, majd egy plasztikernyővel halássza össze, végül cafatokra tépi.
A ventilátorokkal körbevett arénában guggoló méretes alak mintha James Whale 1933-as klasszikusából, A láthatatlan emberből lépett volna elő. A fekete kalapos, napszemüveges, fehér maszkos gólem rózsaszín nejlonzacskót vagdos egy ollóval, majd a csíkokat összeragasztva embert formáz belőle.
Ez a kreatúra táncol, forog, szökell egymaga, aztán később közel tucatnyi, röpködő, sokszínű társával tökéletes harmóniában, Debussy zenéjére.
A darabos mozgású monstrum eleinte irányítja, majd egy plasztikernyővel halássza össze, végül cafatokra tépi, és egy konténerbe dobja az etűd megtaposott szereplőit, a színpadot borító fekete nejlonnal együtt.
Az Alien-mozikra is hivatkozó sci-fi horror egyetlen metamorfózis, amely a másság helyett sokkal inkább szól az azonosságról, és az ennek a kivívásáért folytatott heroikus küzdelemről. Ménard több tízméternyi idegen anyagot (nejlont, gumit) gyűr-igáz le, szül, szelídít meg, majd hánt le magáról, mire a gigászi csata eredményeként elénk állhat egy sportos bodyban, hosszú hajjal, nőként.
Ez a stációról stációra ábrázolt harc és vajúdás, a megszabadulás a mázsás súlyoktól túllép a magánügyön: azaz, hogy az egykori Philippe-ből Phia lett. Ezért az Örvényt, amely főhajtás az AIDS-ben elhalálozott Leigh Bowery ausztrál performer, színész, dizájner előtt, nem tartom sem LMBT(Q)-, sem genderszínháznak.
Az identitás megtalálásának fölkavaró ábrázolása az, ami kuriózummá emeli ezt a vallomásos bravúrmunkát.
Az egyszerre pillekönnyű, költői és dühös, viharos monológ azt az utat járja be, ahogyan a változások közepette eljutunk az igazságig, a legbelső énünkhöz.
Túl a lefegyverző látványon, így a különböző testnyílásokból kiáramló nejlonármádián, az identitás megtalálásának fölkavaró ábrázolása az, ami kuriózummá emeli ezt a vallomásos bravúrmunkát. Amely az eredetiség mellett az összes részletében ragyogó.
Az új, valódi, meztelen bőrét rácsodálkozva, óvatosan megérintő Ménard minden pillanatát az őszinteség, a bátorság, az intenzitás hatja át. Mindehhez kedvesség, közvetlenség társult, a művész magyarul mondott köszönetet a nagyérdeműnek; fölkínálva a „civil” találkozás lehetőségét.
Kétlem, hogy a villámrandevú személyesebb lehetett mindannál, mint amit ez a stílusos hölgy föltárt és odaadott magából.
Cie Non Nova: Örvény, Trafó Kortárs Művészetek Háza
