– Hagytam, hogy Wes rendezzen, ő döntsön arról, hogy mikor megyünk a képregény-szimbólumrendszer, illetve a naturalizmus felé. Volt olyan, hogy egy-egy jelenetet nagyon sokszor vettünk fel, amíg a karmester megtalálta a megfelelő tónust. Nem lehet mindent mindig ösztönösen megoldani. A kísérletezés pedig hozhat bombameglepetéseket is. Nem bánom, ha sokszor veszünk fel egy jelenetet. Különösen, hogy egyre inkább az a trend, hogy a rendezők nem szeretnek túl sokat forgatni. „Vegyük fel gyorsan, és kész." Néha én szoktam megkérdezni, hogy nem lehet-e újra felvenni egy-egy jelenetet? Nem értik, nem érzik a színjátszás esszenciáját.
– Találkozott már olyan concierge-zsel, mint a Grand Budapestben ön által megjelenített Gustave H.?
– Nem, de szerintem még senki sem. Wes is egy barátjáról mintázta a figurát, aki nem is concierge, hanem műkereskedő. Ha pedig konkrétan nézzük, Gustave inkább menedzser lenne. És erről tényleg első kézből tudok nyilatkozni, mert dolgoztam szállodában. Ha jól emlékszem, 1962-ben, a londoni Brown's Hotelben. Főleg úgynevezett házi londinerként, a függönyök, illetve a kiégett égők cseréje volt a dolgom. Fél évet húztam le. Apám szigorú ember volt, ő küldött el dolgozni, hogy hozzájáruljak a családi kasszához.
|
| Jelenet a Grand Hotel Budapest című filmből |
– Milyen más munkahelyei voltak még, mielőtt színésznek állt?
– Egy ideig festés-mázolásból éltem. Gyerekkoromban sokat költöztünk, és szinte az volt az első, amit megtanultam az életben, hogyan kell lecsiszolni egy ablakkeretet, majd felújítani úgy, hogy az üvegen még egy karcolás se essen.
– Manapság is csinál ilyesmit?
– Szoktam, igen! De sajnos nincs rá mindig időm, néha kihívom a mesterembereket. Aztán meg beledumálok mindenbe. Megőrülnek tőlem.
– Újonc Wes Anderson világában. Azt mondják, hogy Anderson stábja mindig olyan, mint egy nagy család.
– Egyetértek! Egyértelmű, hogy családias hangulatot teremt. Ennek talán az a legbiztosabb alapja, hogy az összes szereplő ugyanannyi pénzt kap, méghozzá előre. Most itt ne gondoljon nagy összegre, senki sem egy független indie-produkcióból fog meggazdagodni, de a bérfeszültség alapból kizárt. Ugyanakkor pontosan úgy tartja össze a stábot, mint nagyon régen a klasszikus stúdiórendszerben: minden színésznek külön lakókocsija volt, és mindenki ott volt végig a forgatáson. Esténként pedig közös vacsorákon ütöttük el az időt. Pazar étel, egy pohár finom vörösbor, ki ne érezné itt jól magát?
– Szóval, ha jól értem: a tökéletes forgatás esszenciája a vacsora.
– Most, hogy mondja, nagyon leegyszerűsítettnek tűnik, de tulajdonképpen igaz. Mert így a forgatás nem csak munka, kialakul egy baráti közösség.
– Néhány kritika felrótta a történelemábrázolás hiteltelenségét, hogy viccet csinál a diktatúrából.
– A Grand Budapest Hotel esetében nem a történelmi hűség volt az első. Wes tisztelegni akart Ernst Lubitsch előtt. A Lenni vagy nem lenni például ugyanabban a korban játszódik, és hasonlóan erős komikus hangvétellel kezeli a legborzasztóbb tényeket. Úgy vélem, hogy a komédia pont olyan erős lehet, mint a dráma. Sőt, sokkal több igazságot lehet átadni a komédián keresztül. Gondolja csak meg, tréfát űzni valakiből és valamiből nagyon kényes dolog, ami csak tűpontosan működhet. A nevetés pedig sokszor könnyebb út a megértéshez, mint a klasszikus katartikus elrettentés. A leghatásosabb műfaj talán a szatíra. Ha megnézi, a Grand Budapestben Wes hogyan ábrázolta a fasizmus előretörését, láthatja, hogy sokkal erősebb kontrasztot sikerült a szarkazmussal teremtenie, mint ha halálosan komolyan vette volna. Egyetemesítette és nevetségessé tette a nacionalizmus és a gyűlöletkeltés szimbólumait. Ezt a poént nem lehet elégszer elsütni, különösen, amíg Európában még mindig vannak olyan „feljövőben" lévő államok, mint például Görögország vagy Magyarország, ahol az extrém nacionalizmus, illetve a tolerancia szinte teljes hiánya jellemzi a társadalmat. Hiszem, hogy a komédia gyógyítóbb erő lehet, mint egy történelemleckeként előadott dráma.
– A Coriolanusban mégis maradt a drámánál. Sőt, Shakespeare művét ráadásul a mai korba helyezte.
– Igen, de az az én világom, nem Wesé. A történelemábrázolásra a filmművészetben végtelen lehetőség nyílik. A lényeg, hogy a múltat a jelenhez tudja kapcsolni a néző.
– Ha már szóba hozta Magyarországot: egy ideig úgy volt, hogy Budapesten forog majd a Grand Budapest Hotel.
– Nagyon boldog lettem volna, mert imádom a várost. Mindentől függetlenül. Amikor Szabó Istvánnal forgattam A napfény ízét, rengeteget tanultam a magyar történelemről. Nagyon elszomorítónak tartom a Magyarországról mostanában érkező híreket.
– A történelemismereten túl mit kapott még Szabó Istvántól?
– Az egyik első szabály, amit ellestem tőle: a közelik fontossága. Azt mondta: ha érzelmeket akarsz megmutatni, muszáj arcokban gondolkodnod, mert ott születnek meg. A testbeszéd csak azután következik. Nem szabad lemaradni arról a momentumról, amikor először létrejön a természetes reakció. Igaz, a színész utána meg tudja ismételni, de az már sosem lehet tökéletes. Azt hiszem, nála ez volt a rendezés esszenciája. Az ő zsenialitása az egyszerűségben és a tisztaságban rejlik. A Coriolanusban a lélek tükreként alkalmaztam a közeliket. A szem a legfontosabb kifejezőeszköze egy színésznek. Akár egy pillanat alatt élettragédiákat tudunk megmutatni.
– Befolyásolták korábbi nagy Coriolanus-alakítások, mint Richard Burtoné vagy Laurence Olivier-é?
– Persze, egészen a tizenkilencedik századig visszamentem a kritikák tanulmányozásában. Vanessa Redgrave mesélte, hogy szerepelt a 1959-es stratfordi verzióban, amelyben Laurence Olivier volt a címszereplő. Szinte nem is próbált, néha csak felolvasott, majd amikor felöltötte a jelmezt, egyszer csak átalakult Coriolanussá, és zseniálisat alakított. Ez az előadás híres a haláljelenet miatt is: Coriolanus egyszer csak hátraesik, és a színészeknek el kellett kapniuk a lábát. Ezt Mussolini halálával azonosították annak idején.
– A képi világ modern, de a dialógusok megmaradtak archaikusnak.
– Shakespeare-hez mindig hű kell hogy legyél. Különösen, hogy a film médiuma felnagyítja a színműveket. Szimplán azért, mert intim viszonyt tudsz kialakítani a kamerával. Tudom, hogy sokan azt vallják, a színház és a film nem hozható közös nevezőre, a sok dialógus megöli a vizualitást. Ezzel nem értek egyet. Shakespeare dialógusai szárnyalnak a vásznon. Lehetőséget nyújtanak arra, hogy újabb felfedezéseket tegyünk. Például arról, hogy a világ nem változott semmit. A Coriolanus aktuálisabb, mint valaha. Az emberek ugyanúgy vágyták a szabadságot akkor is, mint most. Nézze meg, mi történik például Ukrajnában. Vagy akár a média szerepét tekintve: az amerikai elnökválasztás során Obama kapcsán nem az eredményei voltak a mérvadóak, hanem a vélt vagy valós kudarcait erősítették fel. A híreket nem írják, hanem formálják. Elcseszett egy világban élünk.
– Miután a Skyfall című utolsó James Bond-opusban a Judi Dench által alakított M meghalt, most ön lép a helyére a szériában. Erről tud mesélni?
– Csak azt, hogy októberben forgatunk, de még nem láttam a forgatókönyvet. Állítólag még most is írják. Mindenesetre nagy kihívás, hogy a világ talán legkomolyabban vett mozifilmsorozatába be tudtam kerülni, mivel innentől az a nagy feladat, hogy ne betagozódjak, hanem sokkal inkább az, hogy hozzá tudjak tenni M karakteréhez. Még most is azon töröm a fejem, hogyan tudok majd forradalmi lenni, mivel Judi Dench a kilencvenes évek közepe óta alakította a brit titkosszolgálat fejét. Az legalább megnyugtat, hogy Sam Mendes rendezi a következőt is, ő az én generációm, és gyerekkorunkban ugyanolyan Aston Martin Bond-kisautóval játszottunk.
– Igaz, hogy évekkel ezelőtt James Bond szerepét is felajánlották?
– Igen, volt egy rövid időszak, amikor tényleg volt esélyem a szerepre, de nem hiszem, hogy igazán jó Bond lettem volna.
– A Harry Potter-sorozatba is beszállt.
– Csak azért vállaltam el a Harry Pottert, mert az emberek Voldemortként nem ismernek fel az utcán. Civilben mégiscsak a saját orrommal közlekedek. Ezt különleges, nagy áldásnak tartom. Mármint hogy van igazi orrom.
– Hosszú ideje sikeres színész, most már elismert rendező is. Vannak még megvalósítatlan álmai?
– Nehéz kérdés, mert az embernek főleg fiatalkorában vannak álmai. Pláne, ha olyan mázlista és áldott életet élhet, mint én. Korábban az volt az álmom, hogy nagyszerű művészekkel dolgozhassak. Persze bevallom, annak idején én is ácsingóztam a hírnév és a siker után, de szerencsés esetben mindenki rájön, hogy ezek értelmetlen és értelmezhetetlen dolgok. Az egyetlen, aminek értelme van, hogy együtt dolgozz és alkoss szellemileg és lelkileg inspiráló, stimuláló emberekkel.
