Személyes történetek a Kalligram kiadó gondozásában megjelent könyv alcíme, mivel a szerző számára a történelem főleg emberekről szól. Névtelen frontkatonákról és híres emberekről. Bihari meglepve tapasztalta, hogy az első világháború mindenkinek az életében fontos szerepet játszott, aki valamit számított a huszadik században. A könyv tele van történetekkel, hogy mit csinált az ifjú Montgomery, Kokoschka, vagy éppen Wittgenstein. Tuhacsevszkij állítólag azt mondta De Gaulle-nak, hogy ha hazamegy, vagy a hadsereg főparancsnoka lesz, vagy kivégzik. Mindkettő teljesült.
Csupán három hírességet nem érintett meg a háború. Sztálint, aki Szibériában időzött, az amúgy is depressziós Franz Kafkát, aki még naplóiban sem említette az eseményeket, és a Párizsban festegető Picassót. Érdekes, hogy a magyar filmgyártás máig legtermékenyebb éve 1918-ban, a háború utolsó évében volt, amikor 107 filmet forgattak nálunk.
A háború olyan mértékben tudta a szélsőséges eszméket és a nacionalizmust felerősíteni, hogy 30-40 évre, sőt nálunk még hosszabb időre tönkretette a normális kereteket.
Egy ausztrál történész, Christopher Clark a németeken, valamint a Monarchián kívül a franciákat, briteket, szerbeket és oroszokat is a háború kirobbantásában „bűnösök” közé sorolta. Bihari szerint elképesztő, hogy a művelt emberiség zöme két hét alatt háborúba került, és hogy Magyarországon kívül az értelmiség zöme tomboló örömmel fogadta ezt. Sokan szinte unták már a hosszú ideje tartó békét, és romantikus, férfias rövid kalandnak vélték az egészet, még olyanok is, mint Thomas Mann. Amikor meg kiderült, mégsem olyan, békéről és forradalmakról születtek illúziók.
A magyar értelmiség ezzel szemben nem volt ennyire lelkes. Babits és Ady sem, aki megjósolta, hogy nincs esélyünk, mert ha nyerünk, minden német lesz, ha meg vesztünk, feldarabolnak bennünket. Be is jött.
