A túlélés eleganciája

Ekkortól kezdett el beszélni mindarról, amiről addig hallgatott. Eztán írta meg az elsőként németül kiadott memoárját, az Anima Rerum – A Dolgok Lelke címűt, amely Németországban már a gimnáziumi történelmi tananyag része. A fizikai-szellemi kondíciójával a biológiai törvényszerűségekre is rácáfoló, még a lágerban is táncra perdülő Fahidi Éváról ugyanannyira nehéz elhinni, hogy az öröklött és Klapp-módszerrel orvosolt gerinc-rendellenessége (púpossága) miatt gyerekkorában gipszágyban aludt, mint azt, hogy két évig feküdt egy házban, magát mozdulatlanságra ítélve.

Holott ez történt, mikor 1945-től 1947-ig az anyai nagybátyjánál lábadozott Érsekújváron. A körorvos, próbálva kirángatni őt a patologikus közönyből, kezébe nyomott egy kötetet.

– Abban a nagy szerencsében van részem, hogy mindenfajta illúziómat elvesztettem.

Utolsó kapaszkodóm – mivel akkor már nem volt semmi másom – a marxizmus volt. Őszinte odaadással olvastam el A tőkét – mondja, elújságolva, már megvannak a fejezetcímei annak a könyvnek, amelyet a marxizmus egyik vadhajtásáról tervez írni.

– Szerelem a címe. Az alanya Lia, a tárgyai pedig azok a pasasok, akiken keresztül bemutatja a magyar szocializmust. Az első mondat: „Egy szál cérnán lógott bele a nagyvilágba, és nem tudta, hogy mit kezdjen a foggal-körömmel megvédett életével.” Feltáratlan maradt, Marx mennyiben felelős azért, hogy vendéglátómnál a bajszos-szakállas férfiak soha szóba nem jöhettek, de miután sok más izmus mellett a marxizmusból is kiábrándultunk, mentsvárunk lehet-e szerelem?

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– A kozmikus magányt – amelynek felismerését az élet lényegének tartom – a mozgás enyhítheti, és feltétlen a szerelem. A szexualitás példázza, hogy az emberiség milyen ügyesen ötvözte a mozgást, ami a legalapvetőbb önkifejezési eszközöm, a szerelemmel. Igaz, az érzelmektől átitatott szexről kialakított elméletem – amely a generációm számára még gyakorlat volt, nem idea – nyomban szertefoszlott, mikor a már említett unokám hazaérkezett egy nyári gyerektáborból, ahol nevelőként dolgozott. Ekkor büszkélkedett el azzal, hogy egy nálánál két évvel idősebb, huszonegy éves amerikai lány kotont csempészett a zsebébe.

A köddé vált illúziók kapcsán is adódik a muszájkérdés: mit gondol az istenhitről az a holokauszt túlélő, akinek az édesapja, így a családja 1936-ban kikeresztelkedett, és aki a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézet diákjaként zárdában nevelkedett. – Nincs szilárdabb mankó a hitnél; kapaszkodjon bele, főleg őrizze meg, akinek van.

Kicsit irigylem is azokat, akik szkepszis nélkül hisznek.

Nekem eleve kételyeim voltak a dogmákkal kapcsolatban. Tizenegy évesen a nagyapám Mezőkereszteshez közeli „Nagytanyáján” pedig gyorsan konfrontálódtam a szeplőtelen fogantatással, ahogyan később a Szentháromsággal is.

Emellett azon túlélők közé tartozom, akik megkérdőjelezik a „mi Istenünk” létét, hiszen meg kell kérdeznem ettől a „mi Istenünk”-től: tessék mondani, hol tetszett lenni akkor? Az én Istenem tehát – amennyiben a zsidó Istenemet keressük – az a bizonyos bosszúálló Jehova, aki hetedíziglen büntet.

Pusztán arra vagyok kíváncsi, mit követett el az üknagyapám dédnagyapja – aki az elképzeléseim szerint egy egyszerű, vallásos zsidó ember volt –, hogy megtalált engem hetedíziglen.

A holokausztkrónikás az Europa Verlagnál harminc év után újra megjelentetett, Simon Wiesenthal jegyezte Die Sonnenblume (A napraforgó) előszavában is kifejtette, mit gondol a megbocsátásról. Továbbá magánvádlóként és tanúként egyike azon magyar holokauszttúlélőknek, akik a háromszázezer ember meggyilkolásában bűnrészességgel vádolt egyik utolsó élő auschwitzi lágerőr, a kilencvenhárom éves Oskar Gröning idén áprilisban kezdődött perében tanúskodtak. A per egyik „közjátéka” volt, hogy az infernális ikerkísérleteknek is alávetett Eva Mozes Kor olyan gesztusokat tett a vádlott felé a tárgyalóteremben, hogy az megölelte és arcon csókolta őt.

– A holokauszttúlélők részint azért jutottak el addig az állapotig, hogy manifesztálni tudják, ők nem mocskolják be gyűlölettel a lelküket, hogy bizonyítsák önnön kiválóságukat, amely együtt jár bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel. Ugyanazzal az erővel, ahogyan hosszú és gyötrelmes úton elértem odáig, hogy ne gyűlöljek, eljuthatnék a megbocsátásig is.

Csakhogy nem emlékszem arra, hogy a szemem előtt a krematóriumba tartó, egymás kezét szorító kishúgom és az anyám, valamint a többi negyvenkilenc odaveszett családtagom megbízott volna azzal, hogy a nevükben bocsássak meg.

A bűn bűn marad, mindig azé, aki azt elkövette, és a bűnt minden egészséges társadalomban megbüntetik – nem gyűlölettől, hanem az igazságtól hajtva. Mivel tudom, hogy a hit – főleg a vakhit –és a megbocsátás segít a túlélésben, azt is elfogadom, ahogyan Kor a megbocsátást gyakorolta. Eztán annak okát firtatom, miért az egyik vesszőparipája („steckenferdje”) Az ember tragédiája.

– Madách elolvasta a Faustot Sztregován, majd megírt egy a világirodalomban a Goethéével legalább egyenrangú művet egy minden értelemben feudális ország isten háta mögötti szegletében magyarul. Súlyosbító körülmény a korlátolt liba felesége, akinek fogalma nincs arról, hogy egy olyan géniusszal él, aki a falanszterjelenetben váteszként megjósolta a globalizmust is. Nem ismerek még egy irodalmi művet, amelyben – dacára az elmondottaknak – a nő egyenlő társa volna a teremtés koronájának, akit majd ráadásul ő ment meg az öngyilkosságtól.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Felvetem, hogy az ínség, a hiány táptalaja a vágynak, az eszméknek: – Erről és Madáchról eszembe is juttattál egy Móra-novellát, amelyben a szörnyű szegénységben élő, éhkoppos kisfiú azt mondogatja az iskolában, hogy otthon aranyfésűvel fésülködik. Mert, ugye, most a vigaszról beszélünk. A sajtószenzációvá nem törpíthető Fahidi Évát nem a kora, az extrém ruganyossága, hajlékonysága teszi különlegessé, hanem a téttel bíró létezése, a léte minősége. Az ösztönös elegancia, emberség – egy parlagi korban.

Ahogyan a médiaroham közepette egy újabb interjúért folyamodó idegennel beszél a telefonban. Ahogyan a konyhájában fölemeli a borospoharát, és azt mondja: Isten hozott. Ahogyan üdvözöl, társalog, búcsúzik. Vagy ahogyan fellelkesül egy számára addig ismeretlen Nietzsche-idézettől, amely a sorsmottója is lehetne: „És minden olyan napot elveszettnek kell tekintenünk, amelyen nem táncoltunk legalább egyszer.”