Amit Hamilton soha nem festett le, az az „étkezés” volt – igaz, aközben a hercegeket se nagyon örökítettek meg. Pedig Bécsben lett volna mit. A lipicaiak ott a zabot máig márványetetőkben kapják.
Westerman minderről Budapesten beszélt, ahová a lipicaiakról írt könyve miatt jött el. Először még újságíróként 1989-ben járt itt. Azt, hogy újságíró lesz, néhány hónappal korábban, egy mezőgazdasági diplomával a zsebében döntötte el.
Mivel akkor a történelem egy kicsit Romániában zajlott, a holland fiatalember gondolt egyet, és románul kezdett tanulni az Amszterdami Egyetemen. Majd egyik barátjával kocsiba vágta magát. Bukarest felé vették az irányt.
A lipicaiakat azért tenyésztették ki, hogy főurak lovagoljanak rajtuk.
Újságírónak 1989 decemberében a románok már nem adtak vízumot, így Westermanék azt mondták: Síelni jöttünk.
Amszterdamtól Bukarestig az út kocsival egy nap, ha nem alszik az ember. A barátjának jogosítványa nem volt, ízlése viszont igen, akkor a klasszikusokért volt oda.
A zenét maximális hangerőre tekerték, hogy Westerman ne aludjon el. Néhány budapesti kerület Beethoven IX. szimfóniájára ébredt azon a hajnalon, amikor átszelték a magyar fővárost. Az ismert ellenzéki személyiségek – a költő Doinea Cornea, Mircea Dinescu és Tőkés László – címét bemagolták.
Temesvárt és Bukarestet megúszták, Kolozsvárt már nem. A végnapjait élő Ceausescu-rezsim titkosszolgálata, a Securitate ügynökei Cornea háza előtt csaptak le rájuk. 1989. december 16. volt. Vasárnap. Temesváron akkor lövetett először a tömegbe a kommunista hatalom.
Westermant és a barátját a Securitate emberei előbb megverték, aztán kirakták az országból. Két nappal később kiklopfolt arccal az egykori MTV külpolitikai műsora, a Panoráma vendégei voltak.
A kaland egy újságírói karrier kezdetét jelentette. Westerman a Volkskrant és az NRC Handelsblad belgrádi tudósítója volt a balkáni háború alatt Belgrádban, majd 1997 és 2002 között Moszkvában dolgozott.
Néhány éve csak könyveket ír, ezeket eddig 16 nyelvre fordították le. A lipicai – a legenda címűt egy gyerekkora óta tartó vonzalom miatt hozta össze. Remek, finom iróniával átszőtt darab lett, amelyhez Westermannak elég volt egymás mellé állítania a lovak és az emberek történetét.
A lovak közül körülbelül ezer élte túl az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását.
A lipicaiakat azért tenyésztették ki, hogy főurak lovagoljanak rajtuk, és hogy tökéletesen végrehajtsák a táncmozdulatokat, de kezdetben enyhén szólva nem volt jellemző rájuk a tulajdonosaikéhoz méltó kékvérűség.
A bécsi spanyol lovasiskola azon andalúziaiakról kapta a nevét, amelyeket 1572-ben II.Miksa kedvéért hozattak Ausztriába keresztezni a helyi fajtákkal, hogy az újfajta genetikailag a legjobbaktól származzon.
– A tökéletes fattyú – mondja Westerman a lipicaiakról, hozzáfűzve: ezek már évszázadok óta telivérek. Csak el kellett telnie öt-hat generációnak, amíg azok lehettek.
Egyébként az elegancia, amellyel a lipicaiak mozognak, a tizenharmadik gerinccsigolyáról szól. Ott az elmúlt négyszáz év alatt ezek a lovak hajlékonyabbak lettek bármelyik másiknál.
A naiv kérdést – tudatában vannak-e az előkelőségüknek, hogy a közönséges lovakkal enyhén szólva nem úgy bánnak, mint velük – Westerman először egy nevetéssel intézi el: „Inkább nem. A testalkatukról, a nagy fekete szemeikről, az ívelt nyakukról és a gyönyörű sörényükről állíthatjuk, hogy barokk vonások, de azt, hogy ez barokk, azt az emberek vetítik ki rájuk. Ők hogyan tudhatnának róla?” – magyarázza élénken gesztikulálva. Egy kicsit látszik rajta, szeretné nem hinni, hogy igaza van.
A boldog tudatlanság amúgy a lovak érdeke. Főleg ami a XX. századi sorsukat illeti. Bár Lipica ménesét a napóleoni háborúk elől is igyekeztek menekíteni – az 1784-ben Mezőhegyesen hadi célokra alapított iskolába –, amit velük és rájuk hivatkozva műveltek, az első világháború után kezdett vérfagyasztóvá válni.
A lovak közül körülbelül ezer élte túl az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását. Vonzerejük hatott a hitleri Németországra is, ahol a genetika miatt a tudományos élet elkezdett visszhangzani a nézettől, hogy embereket ugyanúgy lehet tenyészteni, mint lovakat.
A náci ideológusokat nem zavarta, hogy a lipicai csikók feketén vagy pej színben születnek, tíz százalékuk felnőttként is az marad, nem szürkül ki. S nem zavarta azokat a tankönyvszerzőket sem, akik a Harmadik Birodalom nebulói számára írt könyveikhez ugyanolyan családfatáblázatot mellékeltek, mint amelyek a lovak pedigréjét tartják nyilván.
Hitler alatt a lipicaiakat Hostauban gyűjtötték össze. Az írásaiból ítélve maga a náci diktátor félt a lovaktól. A csizmáján soha nem viselt sarkantyút, az ajándékba kapott lovakra soha nem ült fel. A kutyákat szerette.
Ideológiai és politikai célokra használták ki a lipicaiakat a másik oldalon is. A sztálini Szovjetunióban a genetika atyjának, Gregor Mendelnek a nézeteivel szemben Jean-Baptiste Lamarck hívei nyertek teret, akik szerint a külső tényezők némi kényszerrel genetikaivá válhatnak. Ők keményen átestek a másik oldalra. A szószólójuk, Timur Liszenko még a gének létezését is tagadta.
És lovakra kivetíteni emberi képzeteket – fejezi be Westerman – nem valamiféle rég letűnt dolog. Meggyőződése, amikor egy napalmtámadás után a szerbek elhurcolták a horvátországi Lipik lipicai ménesét, a lovakat később azért éheztették halálra, mert „horvátok” és „katolikusok” voltak. „A lovak története az emberi erkölcs története. Az emberi erkölcs pedig, nos, az évszázadok óta fejlődésképtelen.”
