– Még a nevét is megváltoztatta, és megváltozott a külseje is: lefogyott, megcsináltatta a fogait. A múlt megtagadása ez?
– Nem. A szökés után később értettem csak meg, hogy el kellett szöknöm. És akkor már a végsőkig akartam vinni a szökést, nem akartam, hogy bármi is megmaradjon a gyermekkoromból. Még a nevem sem, amely éppen ezt a korszakot jelképezte. Kertész Imre, aki valószínűleg a világ legnagyobb írója, egyszer azt mondta: a szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük. Én e név börtönében éltem annyi éven át. Ha megtagadásról beszélünk, azzal azt sugalljuk, hogy ott kellett volna maradnom.
|
Édouard Louis
John Foley / Éditions du Seuil |
– Mit érez, ha ma valaki Eddynek szólítja?
– Senki nem hív már Eddynek, a múltamból senkivel nincs kapcsolatom.
Ha bárki Eddynek szólítana, a fejéhez vágnám a cipőmet. (Nevet.) Eddy ugyanis nem én vagyok, mások tettek azzá.
– Visszatér időnként a szülőfalujába, Hallencourt-ba?
– Nem. Nem érzem a szükségét. Nem szeretem az anyámat, semmit nem érzek iránta. Nincs kedvem viszontlátni a családomat.
– Nem is találkoztak a szökése óta?
– Egy-kétszer találkoztam anyámmal és a testvéreimmel, de ezek a találkozások nem sikerültek túl jól. A könyvem lázadás a családom életkörülményei ellen, az ellen, amit anyám kezdett az életével. Lehetünk igazságosak szeretet nélkül is. Olykor megkérdezik: hogy harcolhat az ellen, amit az anyja vagy a falu más lakói megéltek, miközben azt mondja, nem szereti őket? A kettőnek semmi köze egymáshoz. Harcolhatok például az embertelen börtönviszonyok ellen, ám ettől még nem szeretnék minden este rabokkal vacsorázni.
– Eddy sokféleképp különbözött a helybéliektől. Elsősorban a homoszexualitása, a képzelt nőiessége miatt vetette ki magából a falu?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ez volt a kiindulási pont. Ez a különbözőség aztán más szakadékokat is létrehozott; ha úgy tetszik, a nőiesség megváltoztatta a világhoz fűződő viszonyomat. És minél jobban kiközösítettek, annál különbözőbbé váltam, a végén tehát már nem is számított, hogy a homoszexualitásból indult az egész.
Amúgy igaza van, hogy képzelt nőiességről beszél, Eddy inkább mások szemében volt nőies. Amikor polgári környezetbe kerül, ráébred, hogy ott teljesen mást értenek nőies és férfias dolgokon.
Sok afrikai meséli, hogy amíg odahaza élt, eszébe sem jutott, hogy fekete. Csak akkor döbbent rá, amikor Franciaországba érkezett, és a fejéhez vágták, hogy „rohadt fekete”.
A különbségeket mi magunk hozzuk létre.
– Eddy Bellegueule teljesen eltűnt önből?
– Valószínűleg maradtak nyomai. Például a harag, a düh. Gyerekkoromban mindenki folyton mérges volt. De a kitaszítottság, az iskola korai elhagyása miatt az emberek nem tudták, mit kezdjenek ezzel a haraggal, gyűlölettel. Nem volt eszközük arra, hogy átalakítsák valamivé.
– Édouard Louis még mindig dühös?
– Igen, de mivel én elmenekültem, megvannak az eszközeim, hogy ezt átformáljam valami pozitívvá. Eddy Bellegueule történetét dühből írtam meg, lázadásból. Az erőszak, a szegénység, az elnyomás ellen lázadtam. És az irodalom bizonyos fajtája ellen is, amely semmitmondó kis történetek publikálásából áll,miközben annyi súlyos, sürgető dologról kellene beszélni. Én is sürgősnek éreztem megírni a gyermekkoromat.
– Noha Párizs csak 140 kilométerre van Hallencourt-tól, Eddy hatalmas utat tett meg. Példát akart mutatni ennek az elmesélésével?
– Nem, inkább eszközöket adni, hogy az emberek hajlandók legyenek küzdeni, másként gondolkodni. Az irodalom feladata megváltoztatni, megkérdőjelezni a világot. Igyekeztem másfajta képet festeni a szegényebb társadalmi rétegekről.
A tévedés a törvény
Részletek a könyvből:
„Amikor a közelembe értek, éreztem a bűzös leheletüket. Valószínűleg soha nem mostak fogat, ahogy én sem. A falubeli anyák nem nagyon törődtek a gyerekeik fogainak ápolásával. Nem volt pénz fogorvosra, de ezt így vagy úgy megideologizálták. Azt mondogatták, Vannak az életben fontosabb dógok is. A családom és társadalmi osztályom hanyagságáért még most is borzasztó fájdalmakkal, álmatlan éjszakákkal fizetek, és évekkel később, amikor megérkezem majd Párizsba, az École Normale Supérieure-re, hallgathatom évfolyamtársaim kérdéseit, De miért nem volt fogszabályzód. Hazudozni fogok. Azt fogom válaszolni, hogy a szüleim bohém entellektüelek, akik annyira az irodalmi műveltségemre helyezték a súlyt, hogy az egészségemre már nem jutott energiájuk.”
„Nem akarom, hogy küszködj egész életedben, mint én, én sok baromságot csináltam, tizenhét éves koromban bekaptam a legyet. Aztán csak szenvedtem, itt maradtam, és soha nem csináltam semmit. Semmi utazás, semmi, de semmi. Egész életem azzal telt, hogy főztem, mostam, takarítottam, vagy a szaros gyerekeimet tettem tisztába, vagy az öregeket mostam ki a szarból.
Azt gondolta, hogy nagy tévedéseket követett el, akaratlanul is útját állta sorsa jobbra fordulásának és egy könnyebb, kényelmesebb életnek, távol a gyártól és az állandó szorongástól, hogy nem tudja rendesen beosztani a család pénzét – egyetlen baki oda vezethet, hogy a hónap végére nem lesz mit enni. Nem értette meg, hogy az életútját, amit ő tévedéseinek nevezett, éppen ellenkezőleg, teljesen logikus, előre beállított, könyörtelen mechanizmusok összessége határozta meg.”
– Olyat festett, amelyről a társadalom nem is tud.
– Amikor külföldre utaztam, hogy bemutassam a könyvet, mindig azt mondták, ilyen társadalmi osztályok, ekkora társadalmi különbségek náluk biztosan nem léteznek. Ugyanezzel jöttek Franciaországban is. Az a benyomásunk támadhat, hogy társadalmi osztályok mindig csak másoknál vannak. Eddy világáról szinte sosem beszélünk, ezért úgy érezhetjük, hogy nincs is. Amikor az egyik kiadónak elküldtem a kéziratot, azt válaszolták, hogy ezt a történetet sosem fogják elhinni. Hogy milyennek látjuk a világot, attól függ, milyen helyet foglalunk el benne. Gyermekkoromban anyám azt ismételgette, hogy a munkások kivételezett helyzetben vannak, mert fizetést kapnak. Apám a gyárban történt balesete után nem dolgozott. Miután eljöttem a faluból, rájöttem, hogy a munkások igazából nem elnyomók, hanem elnyomottak, és vannak náluk sokkal hatalmasabb emberek.
– Nemcsak a múltat, hanem az észak-franciaországi faluban beszélt nyelvet is felidézi a könyvben. Ez a nyelv még mindig önben él?
– Kétnyelvű vagyok: egyszerre beszélem gyerekkorom nyelvét és ezt a mostanit. A régi még mindig ott rejtőzik a mélyben. A könyv kiadása előtt kétszer visszamentem a falumba, utána már nehéz is lett volna, és éreztem, hogy egy-két nap alatt visszatér a régi nyelv. Igazi sokk volt. Mindent elkövettem, hogy elűzzem, és a nagy igyekezet hiábavalónak bizonyult? Gyorsan el is utaztam, féltem, hogy örökre így fogok beszélni.
– A Leszámolás Eddyvel megjelenése után miért lett volna nehéz visszamenni a faluba?
– Néhány családtagom rosszul fogadta a könyvet.
Apám reakciója nagyon erős és szép volt. Felhívott, hogy gratuláljon, pedig már évek óta nem beszéltünk egymással. Huszonöt példányt vett a könyvből, és a barátainak osztogatta. Azelőtt soha életében nem vásárolt könyvet. Anyám teljesen másként reagált, kikelt a könyv ellen. Azt mondta, ebből semmi sem igaz.
Ez végül is természetes, hiszen ő másként látta a gyermekkoromat. Amikor én erőszakról beszélek, anyámnak ez nem erőszak, hanem maga az élet, az egyértelműség. Nekem is el kellett jönnöm, hogy ezt másképp lássam. Leírom például, hogy néha nem volt mit ennünk, és nem vacsoráztunk, de akkor legfeljebb kissé bosszantónak tartottam ezt. Ma már mélységesen felháborít.
– Szociológiát és filozófiát tanul Párizsban. Ez lesz a hivatása, vagy inkább író lesz?
– Író, aki szociológiával és filozófiával is foglalkozik. Néhány napja fejeztem be a második regényemet, ez is önéletrajzi. Nem az első folytatása, de mivel az életemről szól, folytatásnak is tekinthető. Szerintem Kertész Imre könyvei közül is az önéletrajziak a legerősebbek. Az igazságnak irodalmi értéke lehet. És irodalmi szempontból az igazság szép.
