A zenei ihletés ezt a produkciót is áthatja. Gitárok zizegnek, néha trombita harsan, dob dobog, akadémiai növendékek lala-láznak, ha-ha-háznak barokkosan (zeneszerző: Dobri Dániel). Vereckei Rita látványtervének lényege az erkély, ahol térden állva is alig fér el Júlia, meg egy mellvéd, amely három oldalról elkülöníti a nézőket a játszóktól. Ezen az ifjú szerelmes egy alkalommal drótba kapaszkodva egyensúlyoz végig.
|
Horváth Illés és Lovas Rozi
Urbán Ádám / Fotó |
A szögletes pástot vagy ringet piros-barna őszi avar borítja. Ez jelzi előre az előadás hangulatát, nagyjából el is mondja a tartalmát. Éppoly bájos mélakórt lehel ezúttal a világirodalom leghíresebb szerelmi tragédiája, mint annak idején a Horatiót játszó Szemenyei Jánossal – ő itt most zenei vezetőként szerepel a színlapon – dzsesszelő dán trónörökös.
A rendezéssel először próbálkozó színésznek amúgy mintha csaknem minden jelenetről és több szereplőről is lenne egyéni elképzelése, ám az egészről nem igazán.
A már említett őszies búbánatot leszámítva természetesen. A drámai közlendő hiányzik a tragédiából, a szomorú játék nem mindig szomorújáték. De ennek is megvannak a maga szépségei, érdekességei, még ha ezek az erények nem állnak is egységes rendbe.
A színészi játék igen sokféle. Némelyik szereplő nagyon markáns, eredeti figura, mások a szerepszabvány fölmutatásáig is éppen csak eljutnak. Nem tudható, vajon a rendezőnek sem jutott eszébe semmi érdekes a két apáról (Tóth Sándor és Bede-Fazekas Szabolcs) és a komor Tybaltról (Gémes Antos), vagy nem tudta keresztülvinni, amit gondolt, és az sem, hogy a Capuletnét alakító Auksz Éva magánszorgalomból siratja-e Tybaltot csaknem elviselhetetlen túlzással.
De azt sem találhatja ki a néző, vajon rendezői vagy színészi lelemény-e, hogy Őze Áron jól kidolgozott alakításában a keménykalapos, esernyős herceg falzettbe csúszkáló hangjával együtt is szigorú, tekintélyes városvezető, illetve hogy Gula Péter Mercutiója karcos keserűséggel humorizál, hogy Takács Géza érdekes, riadt-szertelen Benvoliót teremt. Balsai Móni piros-fekete öltözékében feltűnő, fiatalosan hervadó, még Lőrinc baráttal is kokettáló Dajkája meg harsányabb, hatásosabb komédiázást sejtet, mint ami végül megvalósul (nyilván nem férne be az előadás hangulati keretei közé), Csernus Mariann szikár-szigorú jelenléte pedig magányos mementó marad.
Az előadás legnagyobb értéke Lovas Rozi Júliája. Csupa ellentétből épül az alakítás. Apró rezdülések, alig látható gesztusok, a hanglejtés, a hangerő finom, vibráló változásai állnak össze erős sorsrajzzá. Egy kislány sorsává, aki minden döntésénél mérlegel, és mindig a veszélyt választja. Megfontoltan tart a halál felé, mindig magánál tartja kis tőrét mint végső menedéket, ha nincs más lehetőség, hogy hű maradjon önmagához.
Horváth Illés Rómeója nem illik hozzá. Már abban sem, hogy lélekben nem fiatal, csak szeretne annak látszani, de inkább éretlen felnőtt.
Horváth Illés évek óta ugyanazt a felvett szertelenséget, művi fiatalosságot játssza. Lehet Füst Milán Catullusa, Kosztolányi Nérója vagy akár egy link fiatalember Örkény Sötét galambjában. A szaxofonos Hamlet magára is oszthatta volna a szerepet.
Shakespeare: Rómeó és Júlia, Magyar Színház
