Ott tanultunk, ahol az osztrák vendéglősök gyerekei. Rengeteget láttunk, tapasztaltunk. Ma is azt mondom, hogy mindenkinek kötelezővé kéne tenni, hogy menjen és lásson világot, akár a régi mesterlegények.
Persze biztosan tisztában voltak a hátteremmel. Anyám vendéglátós volt, apám hentes. Mindig ott lábatlankodtam és segítettem nekik. Már ötéves koromban megtanítottam a nagynénémet madártejet készíteni. Az iskolában meg a gyakorlati foglalkozás keretében a főzés miatt a lányokhoz neveztem be.
Ezt a vénámat a gyerekeim is örökölték. Két fiam ma is jól főz, míg a két menyem nem annyira, az egyik nem is szeret a tűzhely mellé állni. Azt szoktam mondani, hogy két egyetemre is jártam, mert szakácstanulóként az egyik félévben a Közgáz, a másikban a Műegyetem menzáján gyakoroltunk. Szerencsére voltam a várbeli Fortuna étteremben és egy hidegkonyhán is, így minden szinten gyakorlatot szereztem, és színjelessel végeztem. Megnősültem, és miután nem volt lakásunk, elvállaltam egy turistaház vezetését a Nagykevélyen.
"Egész napos eltávozási engedéllyel, civil ruhában Czinege személyi szakácsa lettem."
Lovas kocsival hordtunk fel mindent a faluból, és jókat főztünk. Egy csomó fiatal szokott hozzánk, és hétvégenként nagyokat buliztak. Az egyiknek a moszkvai követségen dolgozott az apja, és szólt, hogy szakácsot keresnek. Az ő ajánlására felvettek.
Három évig voltam kint. Én voltam ott az egyetlen, aki sem párttag nem volt, sem katona. Ez utóbbi miatt minden évben engedély kellett a külföldi tartózkodáshoz, amit mindig magasabb szinteken kellett kérni. Egyszer az „örökös” honvédelmi miniszter, Czinege Lajos járt a követségen, és a követ tőle kérte a felmentést.
– Ha neked olyan fontos a fiú, nekem is az – válaszolta, és a fogadáson rögtön be is jelentette, hogy készüljek, behívót kapok, és nála leszek szolgálatban.
Már az első hónapban mentővel hoztak-vittek egy „kamu” helyről, ahol a kiképzésem volt. Az eskü után meg átvezényeltek a minisztériumba, és egész napos eltávozási engedéllyel, civil ruhában Czinege személyi szakácsa lettem. Ketten voltunk, három pincérrel és egy hadtápossal, aki a hozzávalókat szerezte be.
Ha külföldre mentünk, Tökölről indult a repülő, és mire a miniszter odaért, már egy komplett büféasztal várta szendvicsekkel és pálinkával. Még el sem emelkedett a gép a betonról, már kínálni kellett, és landolás után először mi szálltunk ki, mert mire odaért, ahol hivatalosan fogadták, már ismét ott kellett lennie a pálinkának és a hazai harapnivalónak, függetlenül attól, hogy a kintiek is készültek.
Egy év után megszületett a második gyerek, így a szabályok szerint leszereltek. Kimentem Németországba dolgozni, közben levelezőn elvégeztem a technikumot, majd a főiskolát, először vendéglátón, majd külkeren. Későn érő típus voltam, egy munkáscsaládban meg nem is volt igazán elvárás a tanulás.
Ma már más a helyzet, mindkét fiam diplomás, és borítékolható az unokáim továbbtanulása is. Amikor a németeknél letettem a fakanalat, hazajöttem, és az orosztudásomat meg a külkereskedelmi diplomámat használtam fel. Egy ismeretség révén a mezőgazdasági repülőgépes szolgálathoz kerültem, ahol akadozott a gépek alkatrészellátása.
Szinte hetente voltam a szovjeteknél tárgyalni, de a gyárakba is bejárásom volt. Néhány farmer meg szappan segítségével mindent el tudtam intézni. Ebből lett a baj, mert amikor a tárgyalóasztalnál valamire azt mondták, hogy elfogyott, azonnal megmondtam, hogy a raktár melyik polcán hány darab van még.
"A rendszerváltozáskor hazajöttem, mert úgy éreztem, muszáj itthon lennem. Minden megmozduláson ott voltam és fotóztam az eseményeket. Azóta is ezt teszem."
Ki is tiltottak az országból. Persze korábban is voltak necces helyzetek. Például mindig kiemeltem, hogy nem vagyok párttag, amit az ismerősök már megszoktak. Ám amikor az egyik fogadáson, ahol mindenkit üdvözöltek, a pohárköszöntőben X. és Y. elvtárs után Dudás úr neve is elhangzott, megdermedt az ilyesmihez nem szokott helyi levegő.
Mivel az agrártárcához érkezett delegációkat gyakran vitték vadászni, oda is kellett az orosztudás, így a kereskedelmi tevékenységem után afféle protokollfőnök lettem, hiszen azt is tudtam, mivel kell etetni meg itatni a vendégeket. Nagyjából tízévente váltottam, de azért valahol mindig a szakma körül maradtam.
A nyolcvanas évek második felében – jóllehet időnként néhány napra behívtak segíteni az Országházba is, amikor nagy fogadásokat tartottak – Bécsben főztem a Kärtner strassén az Olimpia étteremben. Gyakran láttam itt találkozni az osztrák és a magyar belügy vezetőit. Nagy lehetett az együttműködés, egyebek mellett a nyugati csúcstechnológiák elé korlátot állító COCOM-lista kijátszásában is. Én mindenesetre rendszeresen hoztam haza nagy számítógépekhez való alkatrészeket. Az egész hihetetlenül meg volt szervezve.
Ha szabadnapot kaptam, el lehetett menni egy lakásba a Mariahilfer strassén, ahol odaadtam valamennyi pénzt, felvettem a csomagokat, megmondták, melyik papírt mutassam meg az osztrák és melyiket a magyar határon. A magyar vámosok azonban már jól tudták, mire megy ki az egész, nagyon igyekeztek oda sem nézni.
A cuccot 3-4 meghatározott bizományiban lehetett leadni, ahol, amikor meglátták a csomagot, mondták, hogy például megjött a nyolcas meg a tizenkettes és azonnal fizettek, méghozzá épp annyit, amit Bécsben mondtak. A rendszerváltozáskor hazajöttem, mert úgy éreztem, muszáj itthon lennem. Minden megmozduláson ott voltam és fotóztam az eseményeket. Azóta is ezt teszem.
A képeimet naponta mintegy ezren nézik meg az interneten, és minden évben díjakat nyerek a versenyeken. A csúcs egy második helyezés 32 ország 35 ezer versenyzője közül. Az uniós csatlakozás napján egy nyomott hangulatú jelenetet örökítettem meg a befüvesített Szabadság hídon.
A számítógépekbe is beleszerettem, elmentem programozni a sógorom cégéhez, majd tíz évet raktári rendszerek logisztikájával és kalkulációs programokkal töltöttem. Aztán úgy gondoltam, eljött az idő, hogy kipróbáljam magam önállóként, 1999-ben nyitottam egy cukrászatot. Sajnos túl kicsik voltunk, és nagy volt a verseny. Egy szabad pillanatom nem volt, viszont azokat a kisboltokat, amelyeknek szállítottunk, felfalták a nagyok, az iskolai büfék helyére meg automatákat telepítettek, ezért feladtam.
A mai szakácsoktatás sírnivaló. Van, ahol fél év alatt az alapokig sem jutnak el, másutt meg rossz a technika, kevés a gyakorlat.
Majdnem húsz év esett ki a szakmából, s bár voltak kapcsolataim, nem pedáloztam. A mostani pörgősség és stílus már nem hiányzik. Ma divat minden ételt annyira újragondolni, hogy a végén nem lehet ráismerni. Amikor egy nagy tálon két kis apróságot raknak elénk, és azt mondják rá, hogy ez a csúcs, az már nem az én világom.
Ezért is jó itt a hipermarket éttermében. Ahhoz képest, hogy az értéke a szakmában hivatalosan majdnem a kínai piac szintjén van, az ételek, amiket csinálunk, jók, és ez meglátszik a növekvő vendégkörön. Az utóbbi 30 évben mindig a magam ura voltam, konyhafőnökként itt is 12 embert irányítok. Gyakran küldik ide őket, mert sok a munka, de aztán nem akarnak elmenni, mert tudják, hogy aki jól dolgozik, azt megvédem.
Ha meg egy másik ABC-ben nem megy jól az étterem, engem kérnek, hogy hozzam fel a forgalmat. Nyugdíj előtt vagyok, de valószínűleg utána is itt folytatom. Sokszor kezdtem újra, de ebben a korban már nehéz. Az öregeket amúgy sem értékelik manapság.
Amikor a cukrászda után két évig munkát kerestem, volt hogy megörültek, mert végre van, aki tud főzni. Előző nap jött egy fiú, aki még pörköltöt sem volt képes összeütni. Már örültem, hogy akkor felvesznek, de mégis azt a srácot alkalmazták, mert 50 ezerrel kevesebbel beérte. A mai szakácsoktatás amúgy is sírnivaló. Van, ahol fél év alatt az alapokig sem jutnak el, másutt meg rossz a technika, kevés a gyakorlat. Az egyik tanulómtól megkérdeztem, mondjon egy levest, amit meg tud csinálni, a válasz így hangzott: zacskós leves.
Pedig a szakácskodáshoz sok minden kell, többek között szépérzék is. Én jól rajzolok, sőt Moszkvában megtanultam a rézdomborítást, ami egy hagyományos népművészeti iparág. Egy ötvös szerint Magyarországon én vagyok ebben a legjobb.
Amikor ettől vérszemet kaptam és elvittem néhány művemet a bizományiba, a becsüs ránézett, és elhajtott a bazáráruk felvevőhelyére. Elmentem zsűriztetni, de ott is két lábbal rúgtak ki. Aztán egy iparművész ismerősöm elmagyarázta, hogy kívülállóként nem is fognak elfogadni, talán ha két évig mindennap a nyakukra járok. Aztán elvittem egy orosz képzőművészeti alap által zsűrizett eredeti népi darabot, de arra is azt mondták, hogy nem ér semmit. Ekkor abbahagytam...
Ahogy a politikát is. A rendszerváltozás lelkes és laikus hangulatában az MDF-be léptem be. Volt a kormány mellett egy gazdasági bizottság, hetente jártunk a parlamenti irodaházba, igaz, komolyan soha nem hallgatták meg a véleményünket.
Két-három év után észrevettem, hogy csak az én Daciám maradt meg, a többiek, akik közben jövedelmezőbb dolgokra váltottak, szép csendben lecserélték autóikat nyugati márkákra. A forradalmi hevületben nekem is felajánlották az Ikarus vezetését, hiszen a fórum tagja voltam, diplomám is volt, hát rajta. Csakhogy nekem ez nem kellett, mit értek én ehhez, mondtam.
Lehet, hogy hülye voltam, és ha nem hagytam volna ki bizonyos dolgokat, most nem itt beszélgetnénk, de legalább a mai napig a tükörbe tudok nézni. Hogy ez csak a magam megnyugtatása-e, nem tudom.
Nem voltam én sem gáncs nélküli lovag, de egy bizonyos határ alá nem megyek. Van egy tehermentes lakótelepi lakásunk, nincsenek megélhetési gondjaim, sőt, dolgoznom sem kéne. Viszont jól érzem magam a bőrömben. Na most már eleget beszéltem, holnap időben jöjjön, finom lesz az A menü!
