Mautner vs. Lovasi: A svéd krumpli

– LOVASI ANDRÁS: Mindenesetre úgy tűnik, az emberek fejében a magyar konyha le van szűkülve négy-öt ételre, és én azokba fáradtam bele. Erdélyben például nagyon szeretek enni, mindenféle izgalmas csorbák vannak, a kedvencem a pacalcsorba.

– MAUTNER ZSÓFI: A magyar konyha nagyon sokrétű, és fantasztikusan sokszínű kulináris gyökerekkel bír: sváb, török, cigány, zsidó, erdélyi, örmény, alföldi népi vagy éppen francia polgári fogások, ezeket kellene újjáélesztenünk a régi szakácskönyvek mélyéről. Engem ez rendkívül inspirál.

– LOVASI ANDRÁS: Azért a klasszikus magyar csumiztatókra inkább az a négy-öt kaja volt jellemző. Meg az ételek evolúciója. Valami megszületik pörköltként, majd szép lassan brassóivá alakul. Több mint húsz éve járjuk az országot, már gondoltunk arra, hogy kéne írni egy étteremkalauzt rockzenészszemmel.

Teknős Miklós

– MAGAZIN: A magyar konyha másik jellemzője, hogy csóróság esetén is működőképes. Például a májkrém, amellyel korlátlan számú kiflit meg lehet kenni.

– LOVASI ANDRÁS: Vagy a zacskós kakaó. A nyolcvanas években kocsikísérőként is dolgoztam, felejthetetlen kép, ahogy a kollégám felszakítja a zacskót, és a ritkás fekete fogai közé becsorgatja a barna kakaót. Nagyon furcsa íze volt, a legenda szerint vérplazmából csinálták.

– MAUTNER ZSÓFIA: Pedig a jó étel nem pénzkérdés. Ezért borzasztó az a trend, hogy az emberek nem termelnek maguknak zöldséget, gyümölcsöt még vidéken sem. Emlékszem, amikor a kunmadarasi nagyapám egy hatalmas terülj-terülj asztalkámat varázsolt a verandán, nekünk pedig ki kellett találnunk, mi az a két hozzávaló, amit nem saját maga termelt. Az ecet és a só volt a megoldás, minden mást ő maga termelt vagy készített. Úgy látom, hogy ma a falusi asszonyok a legrosszabb minőségű piskótatekercseket és krémeseket is inkább készen megveszik. Nincsen kertjük, nem sütnek. Számomra nagyon frusztráló ez a falusi nihil.

– MAGAZIN: A főzés mellett a zenehallgatás is a közösségi tevékenységek közé tartozott. Ma már a legtöbben egyedül, a fülükbe dugva hallgatják a zenéiket.

– LOVASI ANDRÁS: Amikor Jethro Tull-szólókat mutogattunk egymásnak a nappaliban kazettáról vagy vinilről, fogalmunk sem volt, hogy most éppen közösséget teremtünk. Pedig ezek a kis szertartások tényleg összehozták az embereket, és nagyokat lehetett csajozni is.

– MAUTNER ZSÓFI: Mára ezt a szerepet a közös főzés és az étkezés vette át, ami kezd újra divatba jönni. Az egyetlen olyan alkalom, amikor emberek leülnek egymással, és két órán keresztül beszélgetnek, az evés.

– LOVASI ANDRÁS: Vagy az ivás.

– MAGAZIN: A zenére és a gasztróra is jellemző túlkínálat jó vagy rossz?

– MAUTNER ZSÓFIA: A túlkínálat mindig jó, mert van miből választani, és erősíti a minőségtudatot. Az emberek pedig rájönnek, hogy igenis van lehetőségük dönteni.

– LOVASI ANDRÁS: Például a zeneiparban az elején jó volt az internet, mert csomó kis zenekar fel tudott futni. De ma már ugyanúgy van három-négy fontos tartalomszolgáltató, és ha ott nem sikerül az áttörés, akkor ugyanott tart egy zenekar, mint a kiadók idejében. Ha egy nagyobb cég felkarolt egy zenekart, az aranylemezes lett, akár az akart lenni, akár nem. Ugyanolyan információs kiszolgáltatottságban élünk, aki nem keres, csak azt fogyasztja, amit talál.

– MAGAZIN: A választási lehetőség viszont talán jobban adott, mint korábban. Például hogy az ember pályát váltson.

– MAUTNER ZSÓFI: Nagyon szerettem a diplomataságot, izgalmas területen dolgoztam Brüsszelben, oktatással és esélyegyenlőséggel foglalkoztam. A blogot azért kezdtem írni, mert rengeteg mondanivalóm volt a szenvedélyemről, a főzésről, de eszembe sem jutott, hogy pályát váltok. Hosszas folyamat volt. A nagy döntéseknél szerintem mindig szembejön az élet, így volt ez nálam is. Egy akkor induló éttermes portál kért fel főszerkesztőnek, utána pedig felgyorsultak az események.

– LOVASI ANDRÁS: És van olyan, hogy megcsömörlesz? Mondjuk, meglátsz egy lábast, és rosszul leszel?

– MAUTNER ZSÓFIA: Furcsa, de nincs.

– LOVASI ANDRÁS: És ki eszi meg azt a rengeteg kaját, amit a tévében főzöl?

– MAUTNER ZSÓFIA: A stáb mindent megeszik, az utolsó falatig. Így legalább azonnali és reprezentatív visszajelzésem van. Ebben a műfajban is talán az a legnehezebb, hogy az ember hogyan tud új ihletet szerezni, megújulni.

– LOVASI ANDRÁS: Erre nincsen tuti recept. Ki kell rúgni magad alól a sámlit, hogy ki tudjál mászni a komfortzónádból, és érjen valami új impulzus.

– MAGAZIN: A Kispál és a Borz meg a Kiscsillag szövegeiből azért érződik, hogy olyan írta őket, aki az élet kevésbé komfortosabb részéről indult.

– LOVASI ANDRÁS: Lehet, bár ez nem feltétele a jó rockzenének. Nem kell ahhoz faluról jönni, hogy alulról szagold az életet. Erre nincsen iskola.

– MAGAZIN: Van olyan pillanat, amikor az ember felkel reggel, és hirtelen elhiszi magáról, hogy ő már egy igazi rockzenész?

– LOVASI ANDRÁS: Mindenkinek van olyan pillanata, amikor elhiszi magáról, hogy milyen kurva fontos ember. Aztán jön valami, ami jól fejbe vágja, és visszaesik a megfelelő szintre. Külföldön teljesen más sztárnak lenni, mint itthon. Embertelen nyomás alatt kell teljesíteni, és a sztárság börtönében kell élni. Ráadásul úgy, hogy valószínűleg egy őszinte ember sincs körülötted, te pedig elhiszed magadról, hogy tényleg tökéletes vagy, hiszen mindenki téged ajnároz. Úgyhogy nem is olyan nagy baj, hogy mi magyar, vidéki senkik vagyunk.

– MAGAZIN: A gasztrobloggernek mi az a bizonyos fejbe vágás? Mondjuk, ha élő adásban elront egy ételt?

– MAUTNER ZSÓFIA: Elrontani azért nem szoktam, inkább csak váratlan helyzeteket kell megoldanom. Egyszer belefutottunk egy olyan sajtba, ami húsz percig nem olvadt meg a sütőben, pedig felcsavartuk 250 fokra. Sok tehenet nem láthatott.

– LOVASI ANDRÁS: Ki kéne adni egy szégyenlistát ezekről a rossz minőségű kajákról.

– MAUTNER ZSÓFIA: Ez sajnos több okból is nehéz volna, inkább arra érdemes törekedni, hogy a tudatos fogyasztást tegyük trendivé. A fejeket sokkal nehezebb megnyitni, mint a pénztárcákat. Egy zacskós leves például pont annyi időbe és pénzbe kerül, mint egy házi zöldségleves összedobása.

– MAGAZIN: A fejeket akkor is nehéz megnyitni, ha valaki kimozdul a megszokott stílusából. Például a rockzenéről átnyergel a népzenére.

– LOVASI ANDRÁS: Szabó Attila csinálta az áthangszereléseket az első koncertre, amikor a PeCsában felléptünk a Csíkkal, és nagyon féltek. Azt mondta, hogy meg fogják őket dobálni. Persze nem dobálta meg őket senki. Neki is mondtam, hogy meg kell nézni a balkáni rezeseket, akik rendes cigányzenekarként azt játsszák, amit a közönség akar hallani. Ha a La Bambát, akkor a La Bambát. Az erdélyi cigányok ugyanúgy zenéltek a zsidó lakodalmakban, mint a románban vagy a magyarban. Magyarországon viszont kialakult a folkrendőrség, szigorúan megmondják, hogy a népzenét pontosan hogyan is kell játszani. Kecskeméten történt, hogy egy videokazettáról tanulták a helyi népiek a néptáncot, de véletlenül fordítva fűzték be a filmet és a táncot is fordítva tanulták meg. Egy hagyományt éppen azzal fojtanak meg, ha nem hagyják tovább élni és fejlődni. A népzenénél egyébként az ember mindig vékony jégen jár, vigyázni kell, hogy a dalok ne csússzanak át a giccsbe.

– MAGAZIN: A gasztronómiában is jól jön, ha nincsenek túlbonyolítva a dolgok. Például az egyre népszerűbb skandináv konyhában.

– LOVASI ANDRÁS: Az milyen? IKEA bútorok között kell kolbászt főzni?

– MAUTNER ZSÓFIA: Inkább egy darab cékla egy szem krumplival, totál minimál, de annál tökéletesebb kivitelezésben és minőségben.

– LOVASI ANDRÁS: Amikor általánosba jártam, anyukám mindig adott tizenkét forintot, hogy egyek valamit a ságvári művelődési ház menzáján. Ha krumplis tésztát vettem, még pont kijött egy kóla is. Úgyhogy évekig krumplis tésztát ettem, azóta rá sem bírok nézni. De hátha a svéd krumplinak más íze van.