A történet másik párosa, mondhatni Papagenója és Papagenája, ha szólamaik súlya és terhe olyan édes volna, mint a Mozart-hősöknél, a kelmefestő és felesége. Barak erős, jó, béketűrő, megbocsátó, neki van egyedül a történetben saját neve, mert ő valóban ember. A felesége már csak alig az, elégedetlen és házsártos, boldogtalan és többre vágyó. Az ő árnyékát akarják tehát megszerezni, hiszen láthatóan könnyen lemondana a gyerekekről némi kompenzációért, amit a Császárné embergyűlölő dajkája két varázsmozdulattal elő tud teremteni. Minden menne is, ha közbe nem jönne folyton valami, mondjuk, a halacskák a serpenyőben nem kezdenének a meg nem született gyermekek hangján énekelni, ami még egy ilyen asszonyt is elgondolkodtat.
Elképesztő történet, és még el is zenélik, éneklik és hangszereken játsszák, a nézőt löki hátra, bele a székbe a hatások áradata. Tekintve, hogy ez nálunk a bemutató, az ember hajlamos azt mondani, hogy nem is kellene mást csinálni, csak mindezt színre állítani, gyertek be balról, énekeljetek, menjetek ki jobbra. Szikora János ennél sokkal többet akar, az egész darab sűrűségét, gazdagságát és összetettségét teszi a színpadra. Van egy alap tér, egy szürke, ferdén felénk nyíló, ovális csarnok, amelyet két oszlop, egy fehér és egy fekete, romosan csempézett pecek tart tárva. E fölött egy vetített sík, amely hol egységes, mondjuk, a fehér gazella szalad rajta felülnézetben, hol háromszorosan osztott, ilyenkor többnyire a színpadi események láthatók, vagy különösebb cél nélküli megsokszorozásban, vagy egy távolról esetleg rosszabbul látható elem kap hangsúlyt, például, hogy a gonosz Dajka ujjai feketék, a Császárné ujjai viszont fehérek.
A sok szint közül (most a feliratokat nem számítva) a legalsó az egyik legdicsőségesebb. A zenekari árok, ami onnét szól, és ami néha őrjöngés, néha gyengéd kamarazene, mindig mozgó, rezgő, élő Strauss, az összeférhetetlenségek összeférése, szecesszió és őslénytan, bécsi keringő és történelem előtti dübörgés, lehetőleg egyszerre. Mindez úgy, hogy tagolt, értelmes, hangsúlyos maradjon, és még arra is jusson figyelem, hogy ne feltétlenül nyomja el a színpadon éneklőket. Halász Péter zeneigazgató ezzel a produkcióval eloszlatott kételyeket vagy megerősített meggyőződéseket: helyén van a házban.
Szintén dicsőségesek a női főszereplők. Ha meglepetési szinteket is lehet beállítani, akkor számomra Rálik Szilvia volt a legnagyobb és legkellemesebb. Azt, hogy a hangja átjön, átsüvít akármekkora zenekaron, azt már tapasztaltam, és reméltem, azt, hogy ennyire sokoldalú, pontos, árnyalt, szeretnivaló és utálható, de mindkét minőségében érthető figurát teremt, és mindezt látszólag könnyedén, természetesen, élve a szerepet, azt ezen a szinten még soha. Van ilyen is: az ember évadokon át néz valakit, aztán egy este megérti, kit lát.
Sümegi Eszter ma az Operaház királynője, ami a hang szépségét, a technikát, jelenlétet, a reprezentativitást jelenti, vele az ember biztosra megy, de még királynőként is döbbenetes időnként, amit a Császárnőnek énekelni kell, ami persze most el is van énekelve, szépen, tisztán, okosan. Talán kevesebb szívvel az ideálisnál, de az elmaradás nem a szándékon múlik. Komlósi Ildikó énekli a Dajkát, és ő már csak azért sem meglepetés, mert ismerem, ahogy ezt a szerepet énekli, a Metropolitan rádióközvetítésében hozta a novemberi fellépését. Nézőként most azt is láthattam, milyen az, amikor valaki már otthonosan mozog a szerepében, már nem kell a szólamára figyelnie, lehet játszani.
A főszereplő urak közül a Barakot alakító Heiko Trinsinger szép hangú, jól játszó bariton. Kovácsházi István a Császár, annak azért meglehetősen dermedt változatában, tartott hangoknál inkább csöndes, kinéz a karmesterre, meddig még, drága jó uram. Az egész alakítás körülbelül annyira eleven, mintha a treff királyt küldték volna be a színpadra, de hangilag azért korrekt, és nyilvánvalóan lesz még jobb is. Szörnyű szerző Richard Strauss, de megtanuljuk szeretni.
