Megfigyelésem nem bosszantja Dúzsit, sőt: – Valóban divatos a barrique hordó, és egyre többen választják az erősen égetett tölgyfa hordót, amiben másfél évig is bent tartják a bort. Én a közepesen égetett hordóban is legfeljebb egy évig érlelem a bort, utána acéltartályban hagyom, hogy finomodjon, csak aztán palackozom.
A barrique hordó olyan, mint a smink, mértékletesen kell alkalmazni.
A koros primadonna vastag sminkkel a hátsó sorokból még mutatósnak tűnik, az elülső sorokból nézve viszont látszanak a ráncok, és a smink elválik az arctól, álarccá válik. Az túlbarrique-olt bor elsőre megnyerő, aztán a második-harmadik kortynál már azt érezzük, hogy a bor füstölt faízre cserélte a saját ízeit.
Dúzsi, ha faggatják, szórja az efféle, rögtönzött, de meggyőző bölcseleteket. Megteszi ezt akár nagyobb publikum előtt is. A Magyarországi Szerb Színházban rendszeresen borbemutatót tart egy irodalmi est keretében. Beszél a borokról, a művészek meg dalolnak, szavalnak. Néha ő is szaval: hogy meglepje fellépőtársait, megtanulta Babitstól a Jónás könyvét, merthogy számára ez a költészet csúcsa, és mert Babits szekszárdi.
A színre lépés bátorsága Dúzsinál nem valamiféle amatőr színjátszó múltból ered, hanem a szakmai sikereiből és abból a missziós érzésből, hogy úgy véli, fontos meggyőzni az embereket a bor és a kultúra összetartozásáról. A sikerek között talán a legjelentősebb, hogy
a cannes-i rozéversenyekről – amely a pink- és lazacszínű borok legnagyobb kontinensszintű megméretése – senki nem hozott el nála több érmet. A franciák se.
Sokat kellett küzdenie, míg eddig eljutott. Dúzsi egy Tolna megyei sváb famíliából származik, a többnyire földművesként boldoguló ősök sírján még az állt, hogy Lepold, Löffler és Schwab. Apja a Pech nevet Dúzsira váltotta – merthogy dúzsi volt. A közigazgatásban dolgozó apa alighanem arra gondolt, hogy a fiára mégis inkább a Pech(es) név illik, amikor Tamás a szekszárdi szőlész-borász szakközépiskolába iratkozott. A szakmaválasztás ugyanis nem tűnt szerencsésnek, hisz a Kádár-érában nem lehetett valakinek saját borászata, a nagyüzemek meg „nyomták” a keleti piacokra az igénytelen tömegbort.
Dúzsi – miután diplomázott is a szakmájából – dolgozott több nagyüzem palackozójában. 1980-ban vett egy kis szőlőt, s bár hobbista borász volt, gyakorta gondolt arra, hogy egyszer majd a saját borát palackozhatja. 1993-ban leépítették az Aliscavintől, s akkortól nehéz, de sorsfordító idők kezdődtek. A kárpótlás révén hozzájutott 3,3 hektár földhöz, amelyre szőlőt telepített, ám korszerű gépekre és napszámosra nem volt pénze, így kézi munkával maga művelte a birtokát,
kézimunkában palackozott és ragasztgatta az üvegekre a címkét. Előfordult, hogy permetre se volt pénze, így elvitte a lisztharmat a termés egy részét.
Háromévi küszködés után egy kereskedőház szerződést kötött vele, s a piaca legalább stabillá vált.
Jelenleg 22 hektár saját szőlője van a Dúzsi családnak, emellett 18 hektár földet bérelnek, és 25 hektárról vásárolnak fel szőlőt. Évente félmillió palackot töltenek meg 26-féle borral, az üvegek kétharmadában rozé csillog. Amúgy a rozé iránti elkötelezettséget a véletlen és a kényszer szülte. 1996-ban Dúzsi elszámolta a szüretelt szőlő mennyiségét, s mivel nem fért bele a tartályba a lé, a „maradékból” csinált 1500 palack rozét. Bejött, s akkortól Dúzsi Tamás ráállt a rozéra. Azért is döntött így, mert eleinte fojtogatták a számlák a vállalkozást, s a rozé – mivel ez a bor pár hónappal a szüret után már piacra dobható – gyorsabban pörgeti a pénzt, mint egy évekig érlelődő vörösbor. Mára emlékké szelídültek a filléres gondok, a szekszárdi borász nem is titkolt elégedettséggel mondja:
– Van ugyan forgóhitelünk az egyik banknál, de nem nekünk van rá szükségünk, hanem nekik, hogy legyen több ügyfelük. Bármit ki tudunk fizetni a saját pénzünkből.
|
| Fotó: Mártonfai Dénes / Népszabadság |
Később azért kiderül, hogy a Dúzsi pincészet előrébb tartana, ha több támogatást nyert volna az állami pályázatokon. Csakhogy ritkán írtak ki olyan pályázatot, amelyen nekik is esélyük lett volna elindulni, így általában saját forrásból tudtak lépésről lépésre haladni. Az elmúlt 23 évben kétszer jutottak központi pénzhez, összesen 32 millióhoz (adóban ennek befizették a több tízszeresét). – A hozzánk hasonló méretű pincészetek tízszer, ötvenszer, néha százszor annyi pénzt kaptak, mint mi – legyint némi nehezteléssel.
Témát vált, s arról kezd beszélni, hogy az okos borfogyasztás mennyire jót tesz az egészségnek. – A bor tulajdonképpen alkoholos erjesztéssel tartósított gyümölcslé, aminek ráadásul értágító hatása van. Ha valaki megiszik esténként egy-két decit vagy ha szomjas, egy-két hosszúlépést, akkor kellemesen érzi magát, és utána nyugodtan alszik.
Pihent lesz másnap, és jobban bírja az élet kellemetlenségeit.
Utóbbiakból nem csak a vállalkozás miatt jutott Dúzsi Tamásnak. Súlyos betegségek is próbára tették. Ott is nyert, kikezelték, panaszmentes. Nem vallásos, valami földöntúli erőben mégis hajlamos hinni. Ez nem biztos, hogy Isten, lehet, hogy a jóakarat, lehet, hogy valami más. Fiatalkorában versenyszerűen biciklizett, hetente most is lekerekez száz kilométert. Szeret elhajtani Bátaszék felé, fel a Furkóhegyre, az kerékpárosnak húzós emelkedő – mikor felér, úgy érzi, a bajok nem bírták vele az iramot, és kettesben maradt „valakivel”.
Névjegy
Dúzsi Tamás,
a szőlész-borász és a tanárképző szakon főiskolai diplomát szerző vállalkozó kétszer nősült. Első házasságából két, a másodikból öt gyermeke született. Valamennyien nagykorúak. A jelenlegi családból négy utód – valószínűleg – apja birtokán talál megélhetést. Van köztük kertészeti diplomás és gépész, s van, aki most jár a borász szakra Németországban. Dúzsi május 10-én arra koccintott, hogy aznap volt kétharmadszáz éves. Szokták ünnepelni a fennállás fél- meg a negyedszáz éves jubileumát, miért ne lehetne kétharmadról is megemlékezni, mondja ő, s szavait nehéz megcáfolni. A rozé a jövő bora, állítja, mert nagy kortyokkal iható, könnyű nedű, s a globális felmelegedés erősíti a szomjunkat.
