A rossz hangulat szabadságot szül

ALICE ZENITER: Engem egyáltalán nem zavar.

KULKA JÁNOS: És különben is, Magyarországon vagyunk. (Nevet.)

MAGAZIN: Mégis franciául beszélünk. Hol tanultál meg ilyen jól franciául?

KULKA JÁNOS: Családi örökség. Szegeden laktunk, és élt ott egy nagyon kedves svájci hölgy, aki franciaórákat adott. Aztán az iskolában is franciát tanultam.

MAGAZIN: És te tudsz magyarul?

ALICE ZENITER: Egy kicsit. (Ezt magyarul mondja.) Majdnem három évig éltem itt, és a Gellért-hegyen lévő házban a szomszédaim egytől egyig idős nénik voltak. A belvárosban jól elboldogultam az angollal vagy a franciával, de hamar rájöttem, hogy a szomszédokkal kizárólag magyarul tudok kommunikálni.

MAGAZIN: Franciaországban még egy színpadi szerepet is játszottál franciául.

KULKA JÁNOS: Igen, ez volt a Nyizsinszkij életéről szóló monodráma, amelyet Jeles András színház- és filmrendező vitt színpadra. A douai fesztiválon játszottam el vagy tízszer… Tudod, hol van Douai?

ALICE ZENITER: Fogalmam sincs.

KULKA JÁNOS: Északon, közel a belga határhoz. Azt hiszem, Franciaország legrondább városa. A darabban egy orosz táncosnő állt mögöttem, és oroszul énekelt, mellettem pedig két magyar énekesnő magyarul énekelt. Tiszta őrület volt. Most egyébként Bécsben játszom németül.

MAGAZIN: Színdarabokat is írtál, sőt színháztudományból készíted a doktoridat. Mi vonz a színházban?

ALICE ZENITER: Nagyon szeretek színészekkel dolgozni. Amit megírok, meg is rendezem. A színházat a nyelv folyamatos megújulása és a csoportdinamika jellemzi, ami egy regény írása közben hiányzik: egyedül ülök a számítógéppel szemben. Csodálatos a színészekkel együtt azon kísérletezni, hogyan lehet egy-egy szöveget teljesen új irányokba elvinni.

Kurucz Árpád

MAGAZIN: Színészként a színpadon állni sosem akartál?

ALICE ZENITER: Gyermekként jártam színjátszó tanfolyamra, de valahogy leblokkolt, hogy nem éreztem magaménak a darabot. Felszabadító érzés volt, amikor ráébredtem, hogy színházat nemcsak színészként csinálhatok. Először rendezőasszisztens lettem, aztán dramaturg, és közben szövegeket is írtam.

MAGAZIN: És te sosem szeretted volna a „másik oldalon” kipróbálni magad?

KULKA JÁNOS: Nem, soha. Sokan kérdezik, miért nem akarok rendezni. Először is, ha rendező volnék, mindennap el kellene mennem a próbákra, színészként viszont néha otthon maradhatok… Rendezni óriási felelősség, az ember ott ül egyedül a nézőtéren, és azt mondja a színészeknek, hogy ne ezt csináld, ne azt csináld. Nagy türelem és pszichológiai érzék kell hozzá.

ALICE ZENITER: Pontosan ez az, amit nem szeretek a rendezői munkában. Időnként menedzserként kell működni.

MAGAZIN: Hogyan kötöttél ki éppen Budapesten? A legutóbbi regényed itt játszódik.

ALICE ZENITER: A véletlen sodort ide. Tudtam, hogy francia lektorként külföldön szeretnék dolgozni, Párizstól minél messzebb. Igazán távoli egyetemeken azonban nem találtam állást, Lipcse és Budapest között lehetett választani. Csakhogy Lipcsében németül kellett volna tanítani. Budapest mellett szólt az is, hogy Párizsban már láttam Schilling Árpád darabjait, és gondoltam, hogy legalább egy ember biztosan van ott, aki érdekes színházat csinál. Igaz, amikor megérkeztem, az járt a fejemben: nem abszurd, hogy idejövök egy teljesen ismeretlen országba, ahol a nyelv is nagyon nehéz? Aztán két hónap alatt beleszerettem Budapestbe, képes voltam órákon át bámulni a Dunát.

KULKA JÁNOS: Tudod, mit láttam tegnap este?

ALICE ZENITER: Csak nem Árpádot?

KULKA JÁNOS: De igen, az új darabját, A pártot. Hihetetlen. Néha olyan, mint egy politikai nagygyűlés.

ALICE ZENITER: Én holnap este nézem meg.

KULKA JÁNOS: Schilling Árpád franciákkal dolgozik együtt…

ALICE ZENITER: Igen, mindannyian a barátaim.

KULKA JÁNOS: De vicces! Kicsi a világ.

MAGAZIN: A politika mindkettőtök életében jelen van. János, te például ellenzéki tüntetéseken vállaltál műsorvezetői feladatot. Alice, az egyik regényed a bevándorlásról, a társadalmi integrációról szól.

KULKA JÁNOS: Nem jó, hogy a politika mostanában beavatkozik az életünkbe. Egyetlen olyan korszakra sem emlékszem, amely a jelenlegihez hasonló lenne; a politika sosem akarta ennyire uralni a kultúrát. Pedig semmi keresnivalója a színházban, a művészetekben. A közéleti, politikai szerepvállalásom magyarázata az igazságérzet. De nem vagyok én nagy harcos.

ALICE ZENITER: Ha a társadalom működésében valami igazságtalannak vagy abnormálisnak tűnik, arról én is rögtön beszélni akarok. Abnormális például, ha a politika ellenőrzése alá vonja a kultúrát és a művészetet, csak hogy egy bizonyos képet fessen az országról. Ez ellen minden művésznek tiltakoznia kell.

KULKA JÁNOS: Úgy érzem magam, mint a nyolcvanas években, és ez azért elképesztő. Megint elválnak a dolgok: vannak a „kampányszínházak” és vannak a nagy, politika által támogatott intézmények. Tegnap este, Schilling darabján is úgy éreztem, mintha valami titkos szekta tagjaként néznénk meg az előadást.

MAGAZIN: Hogyan tanultál bele a magyar történelembe? A Szomorú vasárnap a második világháborútól napjainkig mutatja be egy magyar család életét.

ALICE ZENITER: Rengeteget beszélgettem erről a magyarokkal, de nem a regény kedvéért. Amikor megérkeztem Budapestre, láttam a Magyar Gárda tagjait az utcán, egyenruhában vonultak, rémisztő volt. Nem tudtam, kik ezek az emberek, nem értettem, miért írták a transzparensekre, hogy „A magyar föld nem eladó”. Elmerültem hát a történelemben, és miután megismertem a Magyar Gárdát, még jobban féltem tőle.

KULKA JÁNOS: Nem vagy magyar, jobb is, ha félsz! (Nevet.)

MAGAZIN: Tényleg félni kell?

KULKA JÁNOS: Ezt azért nem mondanám. Inkább az a baj, hogy az emberek nem akarják felfogni, mi történik. Semmit sem akarnak látni. Ha látnák ugyanis, akkor tennének ellene valamit. Ez a reflex még a kádári időkből származik: valaki majd dönt helyetted, te semmiért nem vagy felelős.

ALICE ZENITER: Amikor felszólalunk egy jelenség ellen, óhatatlanul szembe kerülünk azokkal, akik a jelenséget védik. A bevándorlást és a mások elfogadását feldolgozó, előző regényemet elismerték egy irodalmi díjjal, és ezután a szélsőjobboldali honlapok agresszíven támadni kezdtek. Egyesek úgy vélték, hogy halált érdemlek, mások rasszista megjegyzéseket tettek algériai származásomra. Ez egyrészt ijesztő volt, másrészt úgy éreztem, hogy a könyv célba talált.

KULKA JÁNOS: Teljesen igazad van. Én egyébként semmit sem mások ellen teszek, nem vagyok sem dühös, sem sértett. Sokan mondják, hogy színészként nem kellene belekeverednem a politikába, mert mit szól majd a közönség. Persze néha, amikor ott állok a színpadon öt-hatszáz nézővel szemben, arra gondolok: vajon a kétharmaduk Fidesz-szimpatizáns, a többiek pedig baloldaliak? De hát a lényeg, hogy ott vannak, látták a plakáton, hogy én is szerepelek a darabban, mégis megvették a jegyet. Amikor nemrég nyíltan vállaltam a melegségemet, megint azzal jöttek: jaj, ezt nem kellett volna, mi lesz veled… Aztán semmi sem történt. És ez jó jel.

MAGAZIN: Franciaországban könnyebb lenne ugyanezt a coming outot véghezvinni?

ALICE ZENITER: Szerintem nem lenne túl nehéz.

KULKA JÁNOS: Elmeséltem a Párizsban élő, 87 éves keresztanyámnak, aki amúgy a Pasteur Intézet tudományos igazgatója volt, hogy mit cselekedtem, mire azt mondta: jól tetted.

ALICE ZENITER: Amikor Ellen Page amerikai színésznő a nyilvánosság előtt bejelentette, hogy leszbikus, nagyon meghatott a beszéde. Gondolhatjuk ugyan, hogy manapság már egyszerűbb ezt megtenni, de még mindig sok személyes bátorság kell hozzá. Abból, hogy rövid a hajam, és feminista nézeteket vallok, sokan arra következtetnek, hogy leszbikus vagyok. Nem szoktam közölni velük, hogy tévednek, azt viszont fontosnak tartom, hogy ha bárkinek ilyen kérdést tesznek fel, szabadon és következmények nélkül válaszolhasson.

KULKA JÁNOS: Én is szabad akartam lenni, és másoknak példát mutatni. A rossz hangulat így végül szabadságot szül. Azt hiszem, ha egy európaibb Magyarországon élnénk, sosem beszéltem volna erről.