Munkatársunk lenyűgözve számol be a tű nélkül, azaz fájdalommentesen oltó szerkezetről, a nagy fordulatszámú turbinás fogfúróról, a kevesebb fizikai munkáról, a praktikusabb ruházatról, továbbá a honvédségi gasztronómia és az ahhoz kapcsolt összes kellékek szédítő fejlődéséről, úm. a mártással leöntött, francia módra készülő párolt szeletek avagy a tábori körülmények között is ízléses, fényezett, rozsdamentes evőeszközök. Lenyűgöző.
Magam a hivatkozott időpontnál nagyjából tíz évvel később kaptam meghívót az akkor már honvédségnek nevezett formációtól, így hajlanék rá, hogy azt mondjam, ehhez az egészhez semmi közöm. Hiszen az is, ez is más világ volt, de hajlok egy fenét, mert például rendkívül élénken emlékszem egyik leghűségesebb társamra, az ún. kanálgépre (konzervnyitóba csúsztatható kés-villa-kanál), amely alig két évvel volt idősebb a hivatkozott cikknél, és volt egy különleges vonása: le volt törve róla a konzervnyitó ízléses pengéje, hogy annyira azért ne örüljek, mint amennyire a helyzet indokolná.
Különös, titokzatos hely volt a honvédségi konyha
Emlékeim szerint a derékszíjam sem lehetett sokkal fiatalabb, mint a Föld körüli pályára állított Lajka kutya, ahogy praktikus, általában havonta kétszer mosott felsőruházatom más részei sem. Egy szó mint száz: ha visszaküldenének 81-be, vélhetően majdnem minden ismerős lenne. Kivéve persze a franciás mártást, valamint a képen látható bélszínrolót.
Olyant nem ettünk, vagy ha igen, nem az volt. Virslit azonban például elég sokat. Külön forsza volt ennek a virslievésnek. Mivel az ember pont annyi ideig állt sorba érte a pultnál – amely mögött a fotográfián ábrázoltakkal ellentétben nem hermetikusan zárt, titkos mikrobiológiai laboratóriumban dolgozó pályakezdő mérnöknek öltözött fiatalemberek állottak –, hogy a virsli tökéletesen kihűljön és így sehogyse lehessen róla lehántani a nejlont, csak úgy, hogy a fél virsli a nejlonon maradt, ezért javallott volt két bögre (mindig folyékonyláva-forróságú) teát kérni. A másikat a táp visszamelegítése céljából. Lett persze egy sajátságos stich, de a katona kemény legény, faszagyerek, amit főleg azóta tudunk, hogy egy jeles bölcselő egyszer megállapította: egy leszerelt katonára egészen másképp néznek a lyányok, mint arra, aki nem szerelt le, mert fel se.
Gyakori vendég volt a háznál a tojás is, amelyről elsőként nem tud nem az eszembe jutni, hogy egy kellemes, hétórai közösségi reggeli félidejében megfőzött csibeembrió röpült a tálcámra az ebédlő túlsó feléből. Továbbítottam, aztán a következő szerencsés is, ment a csibe vándorútra. Sokszor került a málhazsákba a különösen népszerű, gyíkhúsnak nevezett vagdaltkonzerv is, amelynek élvezeti értékéből mit sem vont le, ha két hónapja ünnepelte elvesztett szavatosságának harmadik évfordulóját.
Különös, titokzatos hely volt a honvédségi konyha. Bemenni oda sosem lehetett, dolgozóiról számos setét történet keringett berkeinkben, a helyi kisfőnökökről többek között az a hír járta, hogy kisebb vagyonokra tettek szert az elmentett készletek forgalmazásából. Az alacsonyabb beosztású szolgálattévőkről – akiket mindközönségesen csellósoknak hívtunk, és akinek egy része ilyen-olyan kihágások okán töltötte be pozícióját, folyton ragadt a zsírtól, és már pirkadat előtt fel kellett kelnie, vagyis örök haragban volt a világgal – pedig az, hogy rendszeresen olyan mókákat csinálnak az ételünkkel, amelyeknek a lényege, hogy véletlenül se lássuk.
