Kovácsy Tibor bő fél generációval volt idősebb a Narancs-alapítók törzsgárdájánál, a mai munkatársak többségénél kettővel. Ez fontos volt: figurájából, barázdált, szép öreg indián arcából a szabadság patinája tekintett ránk, a szabadság történelmi dimenzióit nyitotta meg ez az arc azok számára, akik belenéztek.
Tényleg olyan volt, amilyennek az öreg Nathaniel Bumppot, Sólyomszemet képzelik a Nagy Indiánkönyv olvasói. Higgadt, sokat látott, biztos kezű és biztos ítéletű, igazságos és illúziótlan, aki mégsem vesztett el mindent egészen egykorvolt naivságából. A '80-as évek voltaképpen a Jaruzelski-puccsal, a lengyel szükségállapottal indultak el, amely azt mutatta meg a legtöbbeknek, hogy a rendszer, bár életképtelen és velejéig hazug ('56 után másodszorra verte le brutálisan az állítólag uralkodó munkásosztály lázadását), azért még hosszan megül majd a szuronyok hegyén Kelet-Közép-Európában.
Brezsnyev halálától kezdve aztán lassan világossá vált, hogy mindez még sincsen így. Ezt az évtizedet Kovácsy Münchenben, a Szabad Európa Rádiónál csinálta végig, erről anekdotázott a legtöbbet, alighanem ez lehetett gazdag és fordulatos élete csúcspontja. A '90-es évek elején hazajött – az ilyen, maradéktalanul ésszerűtlen döntések mutatják, mekkora erő a hazaszeretet. Nagy idők tanújának tekintettük talán mind anélkül, hogy egyetlen percig is nagy idők tanújaként viselkedett volna. Ellenkezőleg, a Narancs laza otthonosságának garanciája volt üdítő fesztelensége. Ő lakott leginkább a szerkesztőségben a főszerkesztő, Bojtár Bandi mellett, rendszeresen aludt még a Naphegy téren, az MTI székházában egy ottfelejtett heverőn, és a jó házigazda szívélyességével fogadta, aki véletlenül belépett és felkeltette.
