|
| Fotó: Kovalovszky Dániel / Népszabadság/archív |
– Feléltük a rendszerváltozás emberi tartalékait, ahogy Nádas Péter fogalmaz? Szerinte - bár a köztársasági elnök szerint van - nincs morális válság. Ön szerint:
– Mintha valóban valaminek a végére értünk volna, meg kéne állni és körülnézni. Többek közt a tükörbe is, hogy ki is az, akit ott látunk. Egyáltalán, tiszteletet mutatni a valóság iránt. Énszerintem is személyek tudnak morális válságba kerülni, egy egész ország nehezen, de mintha mégis volna valami közös vacakság, amit akár nevezhetnénk morális válságnak. Ezeknek a napoknak a főszava a hazugság. Helyesen. De hazugság volna azt állítani, hogy ez kizárólag Gyurcsányról szól. Én nem szeretem politikusokkal kapcsolatban az utálni, szeretni szavakat használni, szerintem nem idevalók, de jó, legyen, szóval, lehet Gyurcsányt utálni, de nem kéne evvel a józan eszünket is elveszteni. Ha kicsit nyugodtan elolvassuk a szövegét, az egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg. Épp azt mondja, hogy elég a hazudozásból, és legyen vége a kivételezősdinek. A privilégiumoknak. Nem a Fidesz privilégiumainak, hanem az övékének, értsd meg, bazmeg, rólad van szó, mondja mintegy Gyurcsány az elvtársainak. – Tartanék egy kis stiláris pihenőt: vagy húsz éve írtam már, az az ország is ez az ország volt, ha más is, hogy már régóta nem úgy van, hogy csak a kocsisok beszélnek úgy, mint a kocsisok, mindnyájan így beszélünk, ez akkor is igaz, ha konkrétan én, te, ő nem így beszélünk. Tehát szemforgatás ezen nagyon felháborodni, miközben persze szeretnénk, hogy legalább a miniszterelnök lenne finom úr. Gyurcsány kétségkívül nem az, igaz, soha nem is mondta, hogy az volna. Nincsenek finom urak és hölgyek, legföljebb mintegy véletlenül elszórva, egy-egy. Ez csak annyiban tartozik ide, hogy a valóságtisztelethez tartozik. Szóval hogy milyen úr, milyen finom, mit is akarunk ezen érteni 2006-ban, hacsak nem egy Krúdy-hőst vagy a snájdig Jávor Pált? - A miniszterelnök valóban nem adta meg stilárisan a tiszteletet a miniszterelnöknek.
– És az megadja, aki, mondjuk, mint túlmozgásos őrültről, notórius hazudozóról beszél Magyarország miniszterelnökéről.
– Ez ugyanaz a tahóság, vagy inkább fegyelmezetlenség, sőt, civilizálatlanság; a miniszterelnöké annyival jobb, hogy az "otthoni", informális beszéd volt, s mint ilyen a helyén. Ha szerencsénk volna, ez most nem nagyon látszik lenni, akkor ez a mostani botrány, maga a Gyurcsány-beszéd elgondolkoztatna minket a saját hazugságainkról. Nem a másikéról, a magunkéról. Megint ott vagyok, ahol már sokszor: hogy mondjuk el, nem másnak, magunknak a saját történetünket. Nem ezt a rossz pártpolitizált rizsát, amivel etetjük - magunkat. Ha a baloldal a sátántól való, ha Gyurcsány egy Kim Ir Szen vagy ki, az nem kritika, az semmi, üres beszéd. Amire a válasz is üres. Üres az üresre, öncsalás az öncsalásra válaszol.
– Az utcai harcokhoz vezető politikai ütközetek azt jelezhetik, hogy az 1990-es politikai elit elfáradt, üzenetei hiteltelenné váltak. Friss jelszavakra, személyiségekre, pártokra várunk? Vagy elég, ha az ismert arcok tesznek azért, hogy az áporodott levegő, az acsargó közbeszéd enyhüljön?
– Nyilván a politikai elit felelőssége nagy. De ott folytatnám, ahol az előbb abbahagytam. A politikai elit nem a Holdról jön. Hiába kapálódzunk, az is mi vagyunk. Mert minden mi vagyunk, és nincsen valami nívós tartalék, amit most a cilinderből előkaphatnánk. Szóval, hogy az egésznek kéne változnia. Normálissá lenni, ez volna az előttünk álló hazafias föladat. Normálisnak lenni persze nehéz, és mintha nem volna elég erőnk hozzá. Erő híján handabandázunk. Itt elvárható volna az értelmiségtől valami plusz. De beljebb van a baj, az acsargás az már következmény. Sokan csalódottak, erre nem lehet legyinteni.
Csak nagyon megszoktuk, hogy mindig mások a felelősek, a hibásak.
Ez volt a jó a diktatúrában. - Figyelem: irónia. - Piros mindent visz, a felelősséget is.
– Tényleg azért tüntetnek tíz-tizenötezren, mert gyűlölik a miniszterelnököt? Esetleg azért, mert nem képesek elviselni, hogy az általuk támogatott politikus és vallott világnézet nyolc évig ellenzékbe szorulhat?
– Ha kedvenc pártunk vezetői azt sulykolják, hogy amazok persze, mint mindig, csaltak, kutyából nem lesz szalonna, csak setét üzelmek és gonosz összeesküvés, ha kedvenc újságunkból azt halljuk naponta, hogy az igaz magyarnak csak megcsúfoltatás az osztályrésze, akkor nem sok választás marad. Pláne ha a kormány is vacak. Meg hazudott a miniszterelnök. A tüntetés hozzátartozik a demokráciához, elfogadott eszköz, csak kéne tudni, mit akarunk. Itt ez elég homályos. Nem olyan szépen van, hogy ha leválasztjuk a randalírozókat, akkor ott marad a szelíd, ártatlan, jó szándékú, Gyurcsányt legitimen (!) utáló tömeg. Mert kerekedtek szóvivők, nem tudom mik, és most ők reprezentálják a tömeget. Nemzeti kerekasztal? Alkotmányozó nemzetgyűlés? Vász für ejn nemzeti bizottmány? Mi a bánatról beszélünk? És kik beszélnek? Történelemparódia plusz nívótlanság. Jó volna biztosan tudni, hogy a jobboldali pártok is messze vannak ezektől az emberektől, gondolatoktól, indulatoktól. De túlságosan izgatottak, azt gondolják, most megfogták a szocikat, le lehet váltani őket. Mintha másra nem is gondolnának. Harmadik félidő, mondja az, aki a futballból tudhatná, hogy nincsen harmadik félidő. Nem lehet leváltani őket, épp most választottuk meg őket. Majd négy év múlva, ha. Az nem leváltás, hogy Orbán és övéi azt mondják, le kell váltani, mert Gyurcsány ugyan törvényesen nem, de politikailag, erkölcsileg megbukott. Ez csak egy mondat. Más meg mást mond. Ez így csupán öszszevisszaság. Maradjunk a törvényeknél, az Országgyűlésnél, mert nem tudunk másnál maradni. Vagy a szokásos: tessünk forradalmat csinálni; szép európai hagyomány.
Nem mondom, hogy mindez egyszerű. Például meg kell tanulnunk - érzelmileg is -, hogy a rendőrség nem ellenség, nem a diktatúra jelképe és megjelenítője, hanem a mi rendünk őre. Többnyire egy oldalon állunk. Látva az égő autókat, a szétcincált tévéépületet, talán könnyebb lesz. Az állam persze nem mindig barátunk, de ellene védekeznünk ritkán az utcán kell. Szabadság, szerelem, Petőfi. Nem látom, hogy most erről van szó. A párizsi diákok nemrégiben hetekig tüntettek valami, innét nézve apróságért. El is érték. A társadalom egy részhalmaza megoldott egy rá vonatkozó részproblémát. De itt valami új köztársaságról papolnak - hol van az erre vonatkozó konszenzus? Felhatalmazásról nem is beszélve. De ha jogszerű, engem nem - nagyon - zavar. És lehet, hogy kicsit másképp beszélnék, ha húszéves volnék. És a valódi elkeseredéseket szerintem mindig komolyan kell venni, akkor is, ha zagyvaságokat beszélnek melléje.
– Mindenki volt már hatalmon, és mintha túl egyszerű lenne a feltett kérdés: ki hazudik? Az az ember, aki két éve miniszterelnök, és az emberek többsége négy éve a nevét sem tudta, de most maga vallotta be, hogy becsapta az embereket? Vagy legfőbb vetélytársa, aki tizenhat éve szerepel az első vonalban, és mondott már mindent és mindennek az ellenkezőjét?
– Nem érdemes versenyeztetni hazugságban a politikusokat. Hazudunk magunknak, ha azt mondjuk, nem tudjuk, hogy hazudnak. De tudjuk, kicsit el is várjuk. Jobbat akarunk hallani, mint ami van. A társadalom amúgy is elmulasztotta azt a légkört megteremteni, amely honorálná az őszinteséget, lásd például a három per hármas maszatolásokat.
|
| Fotó: Kovalovszky Dániel / Népszabadság/archív |
Nem akarok cinikus lenni, de a politikai térben mégiscsak másképp ítéljük meg az igazság-hamisság erkölcsi kérdéseit, mint személyeknél. Gondoljunk a történelemre, nagy királyok machinációira, vagy amit még nem felejtettünk el: mondjuk, ki mindenkivel parolázott az angol királynő? Vagy hogy élesebb legyen: a pápa fogadta Kádárt, Orbánt, Gyurcsányt. Ja és a nagy demokratát, Ceausescut. Akkor most mi van? Ezt azért lehetne kellemetlenül kommentálni. A hazugság persze nem önmagáért van, elvileg kéne egy következetes rendszernek lennie, ami szerint cselekszik a politika.
Egyébként most az az érdekes, mondjuk így, Möbius-szalagos helyzet állt elő, hogy a király mondta, hogy a király meztelen. Ezért nem tudunk olyan jól nevetni, mint a mesében.
– Kérjen bocsánatot a kormányfő? Kaphat-e bocsánatot egy vezeklő politikus?
– Jobb lett volna, ha kér, mert az azt mutatta volna, hogy átlátja pontosan a tetteit,
és ez persze érdekünkben állna. Meg általában kevesebb hetykeség - bár lehet, hogy ez nem javítható hiba, hozzátartozik az erőhöz. De nincs most nagy jelentősége, evvel nem nyer meg senkit, és nem is veszít senkit, és nem is reparál semmit. Vagy alig. Ha immár jól végzi a dolgát, akkor ez el lesz felejtve. Vagy mégse egészen, és bekalkuláljuk a következő választáskor.
– Forradalom ez, még ha csak néhány gazdag fantáziájú ember hasonlítja is 1956-hoz?
– Ugyan.
– Mi lehet a kiút? Hagyjuk-e magukra ennek megtalálásában a politikusokat?
– A politikusok egyedül senkik. Egyedül nem is tudnak semmit megoldani. A társadalomnak kell megbékélnie önmagával. Békésen egyet nem érteni. De a békességhez például kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk, kik vagyunk. Vogymuk. Por es hamu, amit mindazonáltal közvetlen kiútnak nem neveznék.
