A Nyugat mentőcsillaga

A mű- és embermentés összefonódott: a mű mentése a magyar kultúra számára és a szerző kimentése – mellékesen a nyomorból, de elsősorban – a halált ígérő munkaszolgálatból és deportálásból. Halász Gábor, Szerb Antal, Sárközi György, Salamon Ernő, Komor András, Radnóti Miklós, Lukács László, Pap Károly,Molnár Ákos, Gelléri Andor Endre, Zsigmond Ede. A levélírók közül őket mind kiirtották a magyar életből és irodalomból. Jól és kevésbé ismert nevek.

Némelyikük ki sem bontakozhatott igazán, másokat méltatlanul feledtek el. Nem is az ő leveleik, hanem az értük küzdőké a legdrámaibbak. A túlélők, Zelk Zoltán, Vas István, Vészi Endre stb. története pedig attól súlyos, amit túléltek. A megözvegyültek sorsa és levelei megrázók. Illyéshez a levelek hangneme szerint a mára teljesen elfelejtett Komor András és felesége állt a legközelebb.

Amikor idegi teherbírása végére ért, Komort a nyilas-hatalomátvétel után újra behívták munkaszolgálatra, a házaspár megmérgezte magát, de csak az író halt meg, a felesége túlélte, és iszonyatos lelki, testi és egzisztenciális állapotban rendbe rakta még férje kéziratait, hagyatékát, hogy azután immár sikeresen végezzen magával. Illyés feleségét, Kozmutza Flórát emlékezteti 1948 tavaszán Sárközi György özvegye, Sárközi Márta a lehető legtömörebben Gelléri Andor Endre özvegyének tragikus helyzetére: „Két gyereke van, egy lába és fél tüdeje.” (A kötet végén található jegyzet szerint ugyan Gelléri özvegye 1945-ben halt meg, de ez tévedés.)

Szerb Antal özvegye, Bálint Klára döbbenetes megjelenítő erővel írja le, hogyan táratta föl a balfi tömegsírokat, hogyan lelte meg és hozta haza sorstársaiéval együtt férje maradványait. Illyésnek az egyre szigorodó háborús cenzúra, az egyre nehezebb gazdasági viszonyok és az egyre életbevágóbb személyi szempontok szorításában kellett fönntartania a Nyugathoz méltó szellemi minőséget. Miközben nem is volt igazán kedve az egészhez. Csak hát, ő volt a kijelölt örökös, más valószínűleg egyáltalán nem kapott volna semmilyen lapengedélyt.

Az apróbb hiányosságok, pontatlanságok mellett a kötetnek két komolyabb fogyatékossága van. Az egyik, hogy a szerzőről nem tudunk meg a világon semmit. Horváth István névvel nem könnyű élni és publikálni, célszerű egy ilyen névbe valamilyen megkülönböztető elemet beiktatni. Nyilván nem fogja ennek a kötetnek a szerzőjét senki összekeverni a hajdani kiváló erdélyi költővel, aki a Magyar Csillagban is publikált, demégis. Az olvasó jogos igénye, hogy a szerzőt tudja hová tenni.

A másik észrevételem lényegesebb: sokkal jobban érzékelnénk a történelem és a benne élő ember összetettségét, ellentmondásosságát, ha árnyalt képet kapnánk az utolsó irodalmi menedéket fenntartó Illyésnek a zsidósághoz való legkevésbé sem egyértelmű viszonyáról. Illyés panaszkodott a harmincas évek elején Budapest „judeo-germán szellemi hegemóniájára”; a Nyugatban megjelent naplójegyzetei szerint 1938-ban szükségesnek tartotta a magyar kultúra érdekében az első zsidótörvényt. Publikált Oláh György hírhedt lapjában, az Egyedül vagyunkban. Ez is hozzátartozik a történethez, s ezt a könyvet az a kiadó adta ki, mely a magyar zsidóság hűséges krónikása kíván lenni.