A kérdések nagy része mind itt, mind másnap az Európa Pontban az előadások tárgyától jobbára függetlenül vonatkozott a mi megszokott ügyeinkre. Mintha észre sem vette volna senki, hogy Habermas – anélkül, hogy Orbán Viktort, Gyurcsány Ferencet vagy Kerényi Imrét a mi fecsegéseink során megszokott sűrűséggel emlegette volna – eddig is mindvégig épp ezekről a kérdésekről beszélt. A német filozófus régi problémáin töprengett nyilvánosan Budapesten: úgy látja, hogy a globalizáció miatt nemzetállami szinten már jó ideje nem kezelhetők politikailag bizonyos szociális, piacszabályozási, ökológiai, emberi jogi problémák, a politikai döntéseket tehát ott kell meghozni, ahol egyáltalán meghozhatók: európai, majd globális szinten.
Csak az a kérdés, hogy kik és milyen legitimáció birtokában tehetik ezt meg. Az európai hitelválság kezelése helyezte éles reflektorfénybe a kérdést, hogy az ilyesmire fel nem hatalmazott Európai Tanács diktátumai fogják-e irányítani a kontinenst, egy antidemokratikus „végrehajtói föderalizmus” kialakulásának veszélyét felidézve, vagy kiépül a nemzetek feletti-közötti demokrácia intézményrendszere és eljárásrendje. Habermas élesen vitatkozik mind azokkal, akik atyáskodó erőszakossággal intéznék Európa polgárai helyett az ügyeiket, mind azokkal, akik szerint csak a nemzetállam keretein belül lehetséges demokrácia.
Az utóbbi azért súlyos tévedés, mert a demokrácia fontos ismérve, hogy olyan törvényeknek vagyunk alávetve, amelyeket – ha közvetve is – magunk hoztunk a magunk számára, a beleszólás lehetősége tehát perdöntő. Nemzetállami szinten azonban a fentebb felsorolt fontos dolgokba egyszerűen nem áll módunkban beleszólni, vagyis teljes demokrácia, valódi részvétel éppenséggel csak az európai polgárok tényleges politikai közösségének kialakulása révén lehetséges. Aki „szabadságharcot” folytat az érinthetetlen nemzetállami szuverenitásáért, az Habermas gondolatmenete szerint épp ennek a beleszólásnak a lehetőségétől vágja el saját országát, hiába hivatkozik közben lépten-nyomon „a magyar nép akaratára”.
Sőt még ennél is rosszabb a helyzet. Az efféle szabadságharcosok ugyanis éppenséggel állítólagos ellenségeik malmára hajtják a vizet, mivel akadályozzák egy olyan politikai tényező fellépését, amely valódi felhatalmazás birtokában képes lett volna szabályozni a pénzpiacokat, fellépni például a „spekuláció” ellen. Annak a jogi-intézményi szabályozásnak a kialakítása, amelyen keresztül Európa állampolgárainak akarata megnyilvánulhatna, újabb fontos lépés volna Habermas szerint abban a folyamatban is, amely a politikai hatalom jogi úton történő korlátozása, „civilizálása” felé tart, és amely alattvalókból állampolgárokká tett bennünket.
Csakhogy van-e és lehetséges-e egyáltalán ilyen együtt politizáló európai nép, vagy ez filozófiai elvontság csupán? Habermas válasza az, hogy a nemzetek sem természeti képződmények, azokat is létre kellett hozni, vagyis az európai polgárok közti kvázi állampolgári szolidaritás, egyfajta alkotmányos patriotizmus kialakulása sem lehetetlen. Persze a Görögország adósságkrízisével szemben mutatott részvételen közöny például, amelyet a német szövetségi kormány és Merkel kancellár meglehetősen hosszú ideig tanúsított, erősen ellene hat az ilyesminek. Habermas a kontinens és a glóbusz növekvő szociális különbségeit az Európa-projektre és a világpolgári társadalom „realisztikus utópiájára” leselkedő legsúlyosabb akadályok között tartja számon, ugyanakkor mérséklődésüket is épp ettől várja.
Az európai politikai közösség megteremtését elősegítő legfontosabb lépes az lenne szerinte, ha a nemzeti nyilvánosságok fórumai kinyílnak egymás felé, és folyamatos, kölcsönös „fordítási” feladatokat végeznének, vagyis nemcsak az európai hírekről, hanem az azokkal kapcsolatos tagállami vitákról is tájékoztatnának, megteremtve mintegy közös ügyeink terepét. Habermas – ismeretesen – pályája legeleje óta hitet tesz egy dialogikus, kritikai nyilvánosság, a nyilvános okoskodás esélye mellett, mert a valódi demokratikus akaratképzés mindig több az adott közvélemény egyszerű kifejeződésénél, követésénél, szondázásánál és manipulálásának kísérleténél: vitákban kell kialakulnia és megmutatkoznia a demokratikus döntéseknek.
Annál is inkább, mert a vita nélküli, álláspontok nélküli szavazás során megmutatkozó akaratról esetleg azt képzelheti valaki, hogy egy egységes nép egységes akarata, amely benne, a szuverénben manifesztálódik, vagyis az állami szuverenitás egy részének feladása (feljebb adása) magának a népnek a szuverenitását kérdőjelezné meg, az ő polgárok feletti hatalmának korlátozása lenne elnyomás. Mindez Habermas több éve alakuló, Magyarország kormányának ténykedésétől tökéletesen független gondolatmenete. De volt olyan mondandója is, amelyet a kormány „nyugatos-progresszív” ellenzéke, legalábbis annak Európai Egyesült Államokat hirdető része vehet nyugodtan magára. Effélére, európai szövetségi államra ugyanis Habermas szerint semmi a szükség nincsen.
A nemzetállamok az állami feladatokat, azt, hogy biztosítsák polgáraik szabadságát, jó okkal tartják maguknál, ha közben alávetik magukat az európai jognak. Nagyon is feladatuk vigyázni, hogy a szabadság nemzetállami szinten már elért foka ne csorbulhasson többé. Vagyis az európai politikai közösség minden tagja e minőségében két világ polgára kell hogy legyen: a teljes európai közösség és saját állama-népe szempontjából egyszerre kell mérlegelnie, vitatkoznia polgártársaival, és döntenie. Ez a finom és bonyolult konstrukció végtelenül idegennek tűnik a mi igen-Európa, nem-Európa vitáinktól, amelyekbe mintegy átvittük mind tartalmatlanabb itthoni kulturális szembenállásainkat: mi ezeket voltunk képesek a demokrácia helyett egy szinttel magasabbra emelni, európaizálni.
A bezárkózó provincializmussal a „progresszív” ellenprovincializmust állítottuk sikeresen szembe – jöhettünk rá Habermast hallgatva. Az államtalan európai szövetség közös politikai akaratképzése, illetve a kozmopolita világtársadalom követelése Habermasnál, mint 2010-es, gyönyörű esszéjében írja, az emberi méltóságban és a belőle levezethető egyetemes emberi jogokban leli megalapozását. Az emberi méltóság kettős természetű jelenség szerinte: a demokratikus közösségben, kivívott jogaival élő állampolgár öntudatából táplálkozik, tehát mindig konkrét politikai közösséghez kötődik, de közben az egész világra kiterjed, minden Isten képmására teremtett emberi lényre kell hogy vonatkozzon.
A zsidó-keresztény hagyományból ered tehát, így amikor Orbán Viktor udvari politológusai és ideológiai beszállítói – legutóbb a strasbourgi bíróságnak a tényleges életfogytiglanra vonatkozó döntése kapcsán – amolyan doktriner liberális mániának állítják be az emberi jogok kérdését, olyankor épp Európa keresztény gyökereit igyekeznek elmetszeni. Pontosan azt teszik, amivel másokat vádolnak. Habermas, miközben imponáló energiával vitte végig nyilvános fellépéseit, páratlan figyelemmel és türelemmel válaszolta meg a leginkább Orbán Viktor európai megrendszabályozásának lehetőségeire vonatkozó kérdéseket. Nem nyilvános látogatást tett a Lukács-archívumban, Lukács György egykori lakásában, a demonstratív kiállás mellett a baráti együtt gondolkodás alkalmát is megtalálva.
Itt tanítványa, Weiss János mellett többek között Heller Ágnes, Radnóti Sándor (mindhárman a filozófusügyi hecckampány célpontjai) és két magyar filozófiai kulcsintézmény vezetője, az ELTE Filozófiai Intézetét irányító Bodnár István és az MTA Filozófiai Intézetének élén álló Horkay Hörcher Ferenc társaságában töltött két órát. Szűk körben, de a nyilvános beszéd természetéről és esélyeiről vitatkozva. Miután felköszöntötték közelgő 85. születésnapja alkalmából (csak pár héttel fiatalabb Hellernél), a magyar nyilvánosság állapotáról, majd általában arról beszélgettek, hogy a komplex világfolyamatok mindennapi lefordítása-közvetítése volna az újságírás voltaképpeni feladata.
Ezen a nyomvonalon haladva arról is esett szó, hogy az internet inkább szétszórja-teríti, semmint koncentrálja az információkat, ezért csak kis részben tudja pótolni a tömegmédia térnyerésével végképp elveszni tűnő dialogikus-kritikus nyilvánosságot, még ha néha, mint például Mubarak elnök megdöntésében játszott szerepével rácáfol is a pesszimizmusra. A filozófus kitért arra is, milyen lehetőségei vannak az értelmiségi beszédnek a politikai térben. Úgy véli, a tanácsadói szerep mellett rendelkezésre áll még a folyamatok elemzése, a problémák megvilágítása, a távlattalan európai (és magyar) politika perspektíváinak kutatása, ama „nyilvános okoskodás”, amelyet ő is elkötelezetten, fáradhatatlanul művel. És akkor, ott, a Lukács-archívumban az jutott eszünkbe, milyen nagyszerű volna, ha lakna itt nálunk is, ami ügyeinkben is beszélne és hallgatna, kérdezne és válaszolna, figyelne egy Jürgen Habermas, nem csak látogatóba jönne néha-néha.
