1994-re jócskán megváltozott a külcsín. A fiatalosan szellemes „Jókorjön” c. kiadványon – amelyben speciel Illés Zoltánt ajánlja a 2. sz. vk. lakóinak kegyelmébe a Fidesz – a reménybeli közjogi méltóság már erősen, bár minden különösebb rafinéria nélkül meg van nyírva, diákos, jóllehet, kissé provinciálisan hangsúlyos választékot kapott a fejére, szakálla eltűnt. A megfigyelt igazolványképen a szabadon lobogó inggallérnak sincs nyoma már, hősünk öltönybe bújt, gondosan vasalt ingét egyszerű szabású, nem kifejezetten szemrevaló nyakkendő ékesíti. Nagyjából hasonló szettben tűnik fel egy Almássy téri rendezvényre csalogató, ugyancsak ’94-es kiadványon, amelyen azonnal látszik, hogy a vele egyazon képen mutatkozó, már hivatkozott Deutsch akkortájt még nem tudott vagy nem akart lépést tartani a változó korral: ő egy igen kevéssé attraktív, sportos kis pulcsiban kampányol. Mintha valaki nagyon eltévedt volna.
Természetesen vannak olyan fotográfiák is, amelyek bizonyítják, hogy választék ide vagy oda, mégis csak egy viszonylag ifjú emberről van szó, akit családja körében egy mérsékelt ízléssel kibökött gépi kötött pulóverben is simán meg lehetett örökíteni, sőt egy aktákkal és golyóstollakkal díszített asztalnál, tehát irodai miliőben – ingujjban is. Ami az utóbbit illeti, különösen jó felvétel: az elnök pont olyan benyomást kelt, mintha egy földre helyezett tévékészüléket nézne éppen, amelyben egy olyan vicces jelenet megy, amelyen muszáj kis híján nevetni.
A nevezetes 1998-as esztendő egyik legnagyobb hatású szórólapján, amelyen – a későbbi évekkel szöges ellentétben – Orbán Viktor még nem egy szál magában, hanem díszes társaságban (Áder, Deutsch, Pokorni, Kövér) állott a választók színe elé – hupsz: a miniszterelnökön újra felbukkan némi másnapos borosta. Minden lovat persze nem eresztettek el, a szőrzet alatt ott fénylik egy remekbe szabott nyakkendő, vagyis íme az ember, aki nem felejti, honnan jött, de pontosan tudja, hová megy. Úgy tűnik, ez az utolsó kampányév, amikor a múlt még fontos volt Orbánnak: ugyanez kiadvány hátoldalán újra láthatjuk, mint ’89-es forradalmárt, sőt mint fiatal labdarúgót, aki egy akció után éppen felsegít egy egészen más színű mezt viselő játékost.
Négy évvel később már nincs szórólap, amelyen ne bukkanna fel. A háromrészes öltöny állandó tartozékká vált, szegényt már otthon sem hagyták igazán ellazulni. Egy kedves családi képen például minden szereplő könnyű és kényelmes háztartási viseletben látható, de neki csak a mellényt és a zakót engedték ledobni, a ködvágó gatyónak és a pociba vágó, fényes csatú övnek maradnia kellett. Az élet szigorú.
A 2006-os kampánykiadványokban részben tiszteletre méltó prédikátorként láttuk viszont, már-már komor, sötét tónusú öltönyben, sötét inggel, máshol szicíliai hangulatú, halszálkás felsőruházatban. Több felvétel tanúsága szerint frizuráját ekkortájt kissé hátranyalták avagy erős szembeszélben szárították meg, ettől az egyik fotográfián egészen olyan, mint egy mediterrán amorózó. Ennek ellenére, mintha nem vetné szét az önbizalom. Nem úgy, mint a 2010-es választások előtt. A képeket nézve nyugtázhattuk, hogy mai arculatát már akkortájt elnyerte, nem sokban különbözik az idei országgyűlési választási plakátokból nyilvánvalóan költségérzékenységből kifolyólag uniós választási plakáttá alakított poszteren látható apafigurától. Azóta csak az ősz hajszála lett több, ami azért nem baj, mert tudvalévő, hogy a deresedő haj a bölcsesség jele, valamint hogy a tisztes, őszes halánték asszonyoknak ajándék. Egy túlkapást azért találtunk a gyűjteményben: van egy kép, amelyen a jelek szerint nem ért rá a jól bevált fodrász, a másiknak meg nagy zavarában közelítőleg olyan hajat sikerült szobornia, mint amilyet Leslie Nielsen visel a Drakula halott és élvezi c. filmben. Remélem, nem bántották nagyon.
A szívbéli melegség
„Sajnos nem ismerem személyesen. Persze szeretném, de hát ki ne szeretné. Idei március 15-i beszéde után ismét melegség töltötte el a lelkemet, mint minden beszéde végén, és nem feltétlenül az elmondottak miatt, hiszen azok egyértelműek, hanem azért, ahogyan minden egyes alkalommal szemöldökét felhúzva, fejét kissé zavartan lehajtva, papírjait rendezgetve igyekszik leplezni meghatottságát. Merthogy meghatódik…”
Nem Rákosi Mátyásról írták a fenti sorokat – róla ugyanis ezt írta az Irodalomtörténet című szakfolyóirat 1952-ben: „A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Rákosi Mátyásból árad az ország népe felé.
Az a személyes portré, amely költészetünkben Rákosi elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket: gyöngédséget, bizalmat, hűséget. A költők képzeletében minduntalan felcsillan Rákosi mosolya.”
Vagyis a hasonlóság a puszta véletlen műve, és H. Petró Ildikó, a Közszolgálat című közigazgatási magazin főszerkesztője Orbán Viktor emberi vonzereje kapcsán írta a fenti sorokat az áprilisi szám beköszönő cikkében.
