Valószínűleg a reformkorban bukkant fel, az első ismert darab 1824-ben készült, Hódmezővásárhelyen – meglepő, hogy később ez a város nem szerepel a tradicionális miskakancsótermő helyek között: mindössze három település van a Kárpát-medencében, amelyhez történelmileg hozzáköthető: Mezőcsát, Tiszafüred és kisebb részt Mezőtúr; máshol csak a XX. század első felében álltak rá a gyártására a műhelyek. A turisták a XX. század második felében szerettek bele.
|
Felül szobrok, alul italos edények
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A miskakancsó gyakori kiegészítője a kígyó, amely a néphiedelem szerint igen nagy tudású állat, ugyanis örök élettel bír: ezzel a szimbólummal kívántak a kancsó tulajdonosának hosszú életet. A néprajztudomány ismeretei szerint a különböző gyűjteményekben nagyjából 150 miskakancsót őriznek az 1820-as évek és az 1940 közötti időből.
A tárgytípus esetében mind számban, mind reprezentativitásában a Néprajzi Múzeum gyűjteménye a legrangosabb, az ismert darabok csaknem fele itt található. A mostani tárlat azonban korántsem volna ennyire teljes egy magángyűjtő, az Angliában élő, magyar származású Richard de Unger önzetlen hozzájárulása nélkül – értesültünk.
A Csupor István kurátor által jegyzett, valóban nagyon-nagyon kamara léptékű, ám ennek ellenére elképesztően gazdag kiállítás korai mezőcsáti remekekkel, közelebbről a Fazekas és a Rajczy család műhelyéből kikerült munkákkal nyit, pörge és még pörgébb bajuszokkal, majd a Kovács és a Horváth família kancsóiban gyönyörködhetünk; az egyik alkotáson örömmel fedeztünk fel egy hangulatos feliratot: „készült ez a pintes mérő Csáth városában Vizi Istvánnak az 1838-i esztendőben. Aki iszik belőle, váljon egészségére” – habár a váljonban nem vagyunk biztosak, mert lekopott, de mi lenne más.
Harmadjára ugyancsak a félig sem érett XIX. század tiszafüredi illetőségű, az ottani Katona Nagy dinasztia kerámiáival szembesülhetünk, többek között ún. háromkígyós változatokkal (háromszorosan örök élet?). Van köztük egy darab, amelyen Vörösmarty Mihály Árpád emeltetése c. opusának első versszaka olvasható, és egy másik, amelyen egy bűbájos, lóléptékű, ám rovarszerű kreatúrán lovagló, pipázó – bár látszatra inkább égő csillagszórót szopogató – huszár ül, aki a leghatározottabban Vitéz Lászlóra emlékeztet.
A Nyúzó Gáspár tiszafüredi műhelykörét tárgyaló tárlóban a sok kedves szoborzat között szintén van egy még kedvesebb: nehéz eldönteni, hogy a feje két oldalán látható domborulat a füle-e vagy tán a szemei, amelyek valamiért a halántékára csúsztak; kicsit olyan az ábrázata, mint a pörölycápának, igaz, sokkal kedvesebb.
Ezután a XIX. század második felének legjelesb fazekasainak (Molnár Péter, Bodó Mihály) kancsóit szemlélhetjük meg, utóbbi mester különösen szívesen feliratozott, itt is látható egy szöveg tőle: „Míg élsz, addig dúdolj, holnappal ne gondolj!” Akkortájt eszerint így oldottak stresszt.
Arrébb a mezőtúri fazekasság dicső emlékét idézik meg a rendezők, K. Nagy Gábor fazekasmester alkotásaival. A fehér alapszínű miskakancsók között megint csak van két nagyon meglepő darab: a fejüket – amelyeket negatív formával sokszorosíttatott a mester – Deák Ferencéről mintázták. Az elgondolás kitüntető, de azért kíváncsi volnék, látott-e ilyet haza bölcse és ha igen, vajon mit szólt hozzá, hogy edény lett belőle.
A miskakancsó című kamarakiállítás szeptember 21-ig látható a Néprajzi Múzeumban.
