A kultúra neveletlensége

REMETE KRISZTA: Én is csak hézagosan tudom, miket csinálsz.

MAGAZIN: Segítek. Kriszta most az Erkel Színház új Aida-előadásának jelmezein dolgozik. Milyen jellegű lesz a látványvilág?

REMETE KRISZTA: Modernizált, bár archaikus, egyiptomi mintákból építkezik, de historikus esztétizálás nélkül. Ez az előadás a háború témájára épül, nem Aida, Radamesz és Amnerisz szerelmi háromszögére. Emiatt sokkal komorabb, mint általában.

SZEMZŐ TIBOR: Be tudsz illeszkedni egy csapatba?

REMETE KRISZTA: Mázlim van, mert olyan emberekkel kellett együtt dolgoznom, akiket tisztelek és szeretek. A mostani Aidával nagyon küzdök. Az opera világa sajátos, az énekesekkel más az együttműködés, ráadásul most nagyon sok a bemutató, nem tud beállni mögénk egy nagy apparátus. Csomó minden az egyetemen készül el. Vagy háromszáz kosztüm!

SZEMZŐ TIBOR: Akkor ez teljesen más, mint egy színházi előadás.

Reviczky Zsolt / Népszabadság

REMETE KRISZTA: Igen, de sokat tanultam belőle. Például azt, hogyan lehet hierarchikus rendet, a fáraó, a papok, a miniszterek, a rabszolgák rendszerét jelmezekkel érzékeltetni. Sokat segített a férjem, Mohácsi András szobrász. Jól ismeri az egyiptomi képzőművészetet, meg Ádám Krisztián ötvösművész is: egy teljes ékszerkollekció van a színpadon.

MAGAZIN: A rendezői elképzelés, a díszlet- és a jelmezterv hogyan kerül összhangba egymással?

REMETE KRISZTA: Össze kell hangolódni. Az Aidának Khell Zsolt a díszlettervezője, nagyon jó a szakmai kapcsolatunk, Mohácsi János rendezővel szintén régóta dolgozom együtt. Ő soha nem ad közvetlen utasításokat. Kíváncsian várja, hogy nekünk mi jut eszünkbe. Aztán persze keményen véleményt mond a javasolt vizuális megoldásokról.

SZEMZŐ TIBOR: Kicsit más helyzetben vagyok, mivel többnyire a saját dolgaimat csinálom, vagyis magam vagyok a megrendelő. Korábban, amikor Erdély Miklóssal vagy Forgács Péterrel dolgoztam, akivel sok-sok filmet csináltunk közösen, a feladatom inkább az volt, komponáljak zenét arról, ami a képekről, a mögöttes történetről eszembe jut, így inkább a szereplők belső hangját szólaltattam meg.

REMETE KRISZTA: De dolgoztál színházban is, nem?

SZEMZŐ TIBOR: Csak párszor. Legutóbb a Forgách Andrással készített Kafka-darabunkat állítottuk színpadra, ami legalább annyira zenés mozi, mint színház. Ezt megelőzően meg a Kőrösi Csomáról szóló filmem operaváltozatát Sári László librettója alapján, de ezt sem nevezném színháznak. Törőcsik Mari mesél, a zenét kamaraegyüttes adja elő a színpadon, és mögöttünk hatalmas vásznon pereg a film Roskó Gábor animációival, meg Szaladják ’Taykio’ István csodás tibeti képeivel; mintha a zene hozná létre a vetített képet.

MAGAZIN: Jelmezt nehéz lenne így tervezni.

Reviczky Zsolt / Népszabadság

REMETE KRISZTA: Én sem tudok teljesen feloldódni egy darabban. Ruhatervezést tanultam, s bár egy divatbemutató szintén nagy csapatmunka, ott én vagyok a karmester. Meg konokabb is vagyok, mint más jelmeztervezők. Szeretem, ha a modernizálás során utalni tudunk az eredeti korszakra. Mikor a Liliomfit csináltuk az Örkényben, meg akartuk hagyni a reformkori öltözéket, de világos volt, hogy ezekre a ruhákra nincs pénz, másrészt meg nehézkes lehet tőlük az előadás. Aztán az olvasópróba arra ihletett, hogy nyomtassuk rá a ruhákra a teljes eredeti öltözéket. Litográfiákat szkenneltünk be, és ráhelyeztük őket a szabásmintára.

SZEMZŐ TIBOR: És olyan nem volt, hogy nem értesz egy darabot?

REMETE KRISZTA: Megesik, hogy valamit nem szeretek csinálni, de hogy ne értsem, az nem fordult elő.

SZEMZŐ TIBOR: Velem igen. Bálint István rendezte Debrecenben Csehov Sirályát. Egy kukkot sem értettem az egészből, ugyanakkor Trigorin alakja megfogott. Erre építettem a zenét egy installációval. Az előtérben egy üvegbura alatt vonósnégyes fogadja a nézőt, de nem lehet hallani, mit játszanak. Trigorin megszólalásainál válik hallhatóvá az előtérben látott kvartett, a vonóshangok glóriaként veszik körül a figurát. A dolog persze nem egészen így valósult meg a gyakorlatban, de mondom, a színház nem az én világom, nehezen tudnám megmondani, miért.

MAGAZIN: Zenei tanulmányai közben sem merült föl, hogy előadóművész legyen?

SZEMZŐ TIBOR: Előadóként is működöm a kezdetektől, a főiskolán hangszeres szakra jártam. Kicsit leegyszerűsítve, az embert ott a kiképzés végére kikapcsolják a folyamatokból, lekapcsolják önmagáról. Nekem szerencsére meg volt engedve, hogy olyasmit ne játsszak, amihez nem tudok érdemben kapcsolódni. Számomra a hangszeres játék egy meditáció közeli állapotot jelentett, és jelent ma is, ráadásul a fuvolázás a lélegzéshez kapcsolódik. Monodikus hallásom a hangszínhez, hangerőhöz, a térhez kapcsolódik. Az indiai klasszikus zene például kezdettől sokkal ismerősebb volt nekem, mint az európai műzene.

Reviczky Zsolt / Népszabadság

MAGAZIN: A filmjeit mennyire érzi zeneinek?

SZEMZŐ TIBOR: Zenei darabok ezek, ahol megjelenik egy vizualizált cantus firmus, egy főszólam, ez maga a film. A családi mozik, a talált privát film vitt be errefelé. Forgács Péterrel csináltunk koncerteket, ahol vetítünk, beszélünk és zenélünk. A filmnek a zene mellé rendelt, párhuzamos ideje foglalkoztatott. És láttam, hogy a kockákon mindig más van, mint ami az eredeti szándékom volt. Kubában öreg autókról akartam fotografikus filmet készíteni. Az előhívás után derült ki, hogy az autók hátterében, körülöttük mindig történik valami.

MAGAZIN: Eklektikus alkotónak tartják magukat?

SZEMZŐ TIBOR: Nem. Ambícióm, hogy értelmes rendszerbe rakjak össze dolgokat. Hogy olyan felületet hozzak létre, amelyen az egyes elemek léte nem megkérdőjelezhető, még ha látszólag nagyon különbözőek is. Addig csinálok egy dolgot, amíg nem látom úgy, hogy nem is lehetne másképp.

REMETE KRISZTA: Én is így vélekedem erről. Más kérdés, New Yorkban felszabadító volt az amerikai kultúra tarkasága, neveletlensége. Meg az a történelemnélküliség is nagyon jó. Azóta jobban el tudom fogadni az eklektikus életet. Ráadásul annak is lehet stílusa.