Évtizedekkel ezelőtt volt Magyarországon egy vizsgálat, amely arra keresett választ, hogy miként hat a gyermekekre a családi környezet, hogyan fejleszti a gondolkodásukat. (Réger Zita számolt be róla az Utak a nyelvhez című, 1990-ben kiadott könyvében.) A vizsgálatot végzők olyan családokat látogattak, ahol a gyermekek beszélni kezdtek, és a szakemberek azt figyelték, a gyermekek beszédkészségük fejlesztéséhez milyen segítséget kapnak a szüleiktől. Két fő típust tudtak megkülönböztetni: a zárt és a nyílt beszédmódot használókat. Az elsőre az volt jellemző, hogy a szülők szegényes szókinccsel, töredékes mondatokkal beszéltek, és szokványos kifejezéseket alkalmaztak.
A második típushoz sorolható szülők árnyalt kifejezésekkel, változatosabban felépített mondatokkal szóltak gyermekükhöz. Az is különbözött e kétféle magatartásban, hogy az első típushoz tartozó felnőttek többnyire utasításokat adtak, amelyeknek a végrehajtását megkövetelték, a második típusú beszédmóddal élők viszont megmagyarázták, mit miért érdemes tenni, és később, amikor a gyermek értelme fejlettebbé vált, választási lehetőséget is adtak neki. A vizsgálat arra is kiterjedt, hogy mi történik a gyermekekkel akkor, amikor iskolába kerülnek.
A zárt beszédű családokban felnövők kevéssé tudtak megfelelni az ottani követelményeknek. Olykor meg sem értették, amit a tanítóik mondtak, amit a tankönyvben olvastak. Egyszerű kérdésekre sem tudtak felelni, és képtelenek voltak összefüggően elmondani egy történetet. A nyílt beszédmód használatát elsajátító gyermekek ezzel ellentétben jól tudták teljesíteni az iskolában kapott feladatokat, és árnyaltan tudták kifejezni a gondolataikat. A tanulságot könnyen meg lehetett állapítani: a gyermekek reprodukálták szüleik beszédének színvonalát, ami azután hatott a gondolkodásukra és a magatartásukra. Nem valószínű, hogy sok szülő ismerte fel, beszédük mennyire befolyásolta gyermekük iskolai teljesítményeit.
Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy az iskola mennyire volt képes fejleszteni a tanulók gondolkodását. Csak ismereteket adott, elvárva azok emlékezetbe vésését, feleltetéskor a „tananyag” megismétlését, vagy azt tárta fel, hogyan lehet felfedezni az ismeretek és a tantárgyak közti összefüggéseket? Megtanított-e problémákat vizsgálni, kérdéseket felvetni, válaszlehetőségeket találni, azokat összehasonlítva értékelni, belőlük következtetéseket levonni? Azaz mit tartottak elsődlegesnek, az ismeretek átvételét, elraktározását vagy az ismeretek segítségével a gondolkodás fejlesztését?
Az első tanítási eljárás gépies tanulást vált ki, a második növeli az önállóságot. Az első eredménye a szolgalelkűség, a másiké az önálló és megalapozott ítélőképesség. Feltételezni lehet, hogy az utóbbiak könnyebben találják meg életük kedvező alakulását. A látszat azonban mégis azt mutatja, hogy a felnőttek közt gyakran nem a műveltek érvényesülnek, hanem az ügyeskedők. Mintha bizonyítanák, hogy a kultúra, amit a család és az iskola ad, felesleges. Ma közkedvelt az a felfogás, hogy a társadalmi elismeréshez személyes kapcsolatok kellenek, nem a munka és a tanulás.
Erich Fromm „marketingorientációjúnak” nevezte ezt a sikerhajhászó típust, amelynek célja önmaga „eladása” a karrierért. Az ilyen emberben az elismertetés iránti vágy együtt jár az újabb divatok követésével, a sekélyes érzelmekkel, amelyeket mesterkélt szívélyességgel lehet leplezni. Minthogy a változó világban kevés az idő az alapos gondolkodásra, a problémákat alkalmi ötletekkel akarja megoldani, ragaszkodva azok megvalósításához, nem törődve mások véleményével. Ez a „zárt gondolkodás” jellemző vonása, amely szerint csak a jelennel kell törődni, ezért felesleges nézni, mi volt az adott helyzet előzménye, és mi lesz a tettek következménye.
A minőségi élet vállalása több fáradsággal, nehézséggel jár. A problémákat azonban senki sem kerülheti el.
1986-ban az amerikai Challenger űrhajó katasztrófája szomorú tanulsággal bizonyította, hogy milyen kárt okoz az elhamarkodott, önkényes döntés. Az űrhajó fellövése előtt a kutatást végző mérnökök megállapították, hogy az űrhajó külső részén nagy hidegben gyanús repedések keletkeznek, és ebből baj lehet. Javasolták a probléma alaposabb kivizsgálását, a hiba eltüntetését. A kísérletet vezetők azonban ragaszkodtak az eredetileg megállapított határidőhöz, és nem adtak engedélyt az újabb vizsgálatokra.
Azt mondták, nem szabad csalódást okozni az űrhajó fellövését váró embereknek és azoknak a politikusoknak, akik presztízskérdést látnak ebben a teljesítményben, ezért az óvatosságot felesleges aggályoskodásnak tartják. A rakétát gyártó cég egyik vezetője hangoztatta is: „Ne mérnökként, hanem felelős vezetőként gondolkodjanak!” Arnold Gehlen német antropológus szerint az állatok és az emberek közt az a döntő különbség, hogy az állatok be vannak zárva az „itt és most” határai közé, az emberek azonban át tudják törni ezeket a korlátokat.
Az életük nem korlátozódik egyetlen természeti környezetre, mert a természet átalakításával bárhol meg tudják teremteni létük feltételeit. Életük és gondolkodásuk nem szűkül a jelenre sem, mert célokat állítanak maguk elé, törekednek a megvalósításukra, így nem csak alkalmazkodni képesek körülményeikhez, hanem alakítani is tudják őket. Az ember tehát nyitott a világra, s ha nem él ezzel, akkor korlátozza élete fejlesztését. A hagyományokat követő, zárt helyi közösségek régebben még elég útravalót adtak tagjaiknak az életre, ez biztonságot is adott a nehézségek leküzdésére, a valóságban való eligazodásra. A modern társadalmakban ez már nem lehetséges.
A valóság differenciált lett, a megértéséhez és az eredményes tettekhez nincsenek többé változatlanul érvényes magyarázatok és receptszerű gyakorlati ajánlatok. Az embereknek önmaguknak kell megtalálniuk, hogy az egyes helyzetekben hogyan kell dönteni, és mit lehet tenni az eredményességért. Mennél bonyolultabb a környezet, amelyben problémákat akarnak megoldani, annál inkább rá vannak szorulva, hogy felhasználják azt a tudást, amelyet az emberiség addig kidolgozott, tehát ne elégedjenek meg saját tapasztalataikkal. Reménytelenné vált a bezárkózás a személyes élet szűk keretei közé és a ragaszkodás a meglevő szokásokhoz.
A rendszeres továbbképzés már mellőzhetetlen
Természetesen így is le lehet élni egy életet, de kérdés, hogy ez mennyire érdekes és eredményes. Karácsony Sándor, a debreceni egyetem híres pedagógusa a múlt század 40-es éveiben így írt erről: „Fejlődés-lélektani kutatásaim azzal a tanulsággal szolgáltak, hogy nem minden nagykorú ember felnőtt is egyben. Sokaknak az élete mennyiségi változások egymásutánjából tevődik össze, ezek születnek, nőnek, később öregszenek, a végén meghalnak. Felnőttnek lenni minőségi változás, ugrásszerű fejlődés következménye. Hadd tegyem hozzá: a minőségi ember felnőtt ember. Ne haragudjanak meg érte a többiek... ha emberkort értek is, bizony csak nagykorúak.”
Tény, hogy a minőségi élet vállalása több fáradsággal, nehézséggel jár. A problémákat azonban senki sem kerülheti el. A körülmények változásai óhatatlanul előidéznek problémákat, és azok maguktól meg nem oldódnak.Másoktól sem várható ilyen segítség. Csak a körülményeket tárgyilagosan megítélni tudó ember lehet képes a nehézségek elhárítására. Mi ebben a kultúra szerepe? Amikor megszületünk, még természeti lényként viselkedünk. Igaz, hozunk magunkkal örökölt génjeinkben adottságokat, ezek segítenek, hogy megtanuljuk, ami a környezetünkben már megvan: az eszközöket, a viselkedési szabályokat és a fogalmakat, amelyeket beszéd közben használhatunk, hogy mások megértsenek.
Ez a folyamat egyszerre beilleszkedés az adott társadalomba és annak kultúrájába. Eközben megértjük azt is, hogy mindez egy történelmi fejlődésfolyamat eredménye, és felfogjuk, ennek elsajátítása arra való, hogy felhasználjuk látókörünk szélesítésére, tudatunk gazdagítására, tetteink sikeresebbé tételére. Minthogy születésekor egyetlen ember sem „kész”, arra kényszerül tehát, hogy önmagát állandóan fejlessze. Ezt a késztetést persze nem mindenki ismeri fel és nem is váltja valóra. Jó esetben megtanul egy szakmát, hogy munkához és keresethez jusson. Esetleg arra is törekszik, hogy ezt felső szinten szerezze meg, egyetemi végzettséget szerezzen.
Egyre több szakterületen a rendszeres továbbképzés már mellőzhetetlen. Nem is szólva a számítógép kezeléséről, az idegen nyelvek elsajátításáról. Ezekről elismerhető, hogy hasznosak. Idesorolható még az egészség érdekében gyakorolt testkultúra, táplálkozáskultúra, valamint a környezetkultúra, tárgykultúra is. Ezeket sokan fontosnak tartják, bár nem szokták a kultúrához számítani. A kultúrának azonban vannak olyan részei, amelyek elhanyagoltabbak, és a hasznuk sem ennyire magától értetődő. Ilyen a közéleti-politikai kultúra, amelyről sokan úgy gondolják, az csak a közélet irányítóira, a politikusokra tartozik.
Ha azonban ezt nem pártpolitikaként fogjuk fel, hanem állampolgári műveltségként, akkor már nem vonható kétségbe a szükségessége. Persze csak az olyan társadalmakban, amelyek demokratikusak. Ellenkező esetben az a meggyőződés terjed el, hogy az embereket ne a tudás, hanem a vezetőikbe vetett hit kösse társadalmukhoz. Ennek következményeként azonban virágzik az előítéletes gondolkodás, az ellenvéleményen levők erkölcsi elmarasztalása, az önkritika és a vitakultúra hiánya. Ebben az esetben a vitázó felek csak hajtogatják vélt „igazukat” ahelyett, hogy eltérő nézeteik ellenére együtt keresnék egy probléma megoldását.
Nem véletlen, hogy az ilyen közéleti magatartásnak a haszna nem nyilvánvaló. Haszontalannak vélik sokan a művészeteket is. Csak akkor ismerik el a hasznukat, ha szórakoztatnak, vagy valamilyen praktikus célt szolgálnak. Erről mondta Ortegay Gasset spanyol filozófus, hogy az így gondolkodók szerint egy tájkép „akkor elbájoló, ha az ábrázolt vidék kedvessége vagy fenségessége megérne egy kirándulást”. A művészet „haszna” azonban másképp fogalmazható meg: abban a hatásban, amellyel megváltoztatja a vele ismerkedők szemléletét, valóságlátását.
Megértik, hogy az ábrázolás tárgya csak kiindulópont számukra, és a formák szerkezeti együttesében jelenhet meg képzeletükben az az élmény, amely magában rejti a mélyebb összefüggéseket. Ebben az átélésben ott lesz az egyén élettapasztalata és beágyazottsága az egyetemes emberi létbe. Utat nyit tehát ahhoz, hogy a mű adta élmény kiemelje őt egyéni léte zártságából, és fogékonnyá tegye az emberiség problémái és értékei iránt. A szűkebb körű életvitel ezt nem érti, és nem vállalja. Megelégszik azzal, hogy „kikapcsolódjék”, és elhárítsa magától mindazt, aminek a megértése szélesebb, mélyebb látókört követelne tőle.
A kommersz kultúra iránti tömeges érdeklődés azt mutatja, ez jellemző nálunk az emberek többségére. Amikor a művészet támogatását keveslik egyesek, nem gondolnak arra, hogy a közízlés fejlesztésével, aminőségi alkotások iránti igényszínt emelésével lehetne leginkább „jövedelmezővé” tenni a művészetet. Időszerű-e ma hangsúlyozni, hogy kultúra nélkül nincs emberi élet és nincs fejlett egyén és fejlett társadalom? Konrád György mondott erről figyelmet érdemlő szavakat csaknem negyedszázada. (Olvasható a Bibó-emlékkönyvben, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadásában, 1991-ben.)
„Jövőnk alapkérdése: bénító vagy ösztönző keretet nyújt-e politikai berendezkedésünk ennek a teremtő és befogadó tudásvágynak? Ha az igazmondás kultúrája alacsony, akkor a termelt javak kultúrája is alacsony. A politikában kiskorúsított állampolgárok a gazdaságban sem lehetnek nagykorúak. A paternalista állam alattvalói restek és hanyagok, magukat sem tisztelik, miért tisztelnék a munkájukat?... Akik a döntés felelősségében nem osztozhatnak, a végrehajtás felelősségében sem osztoznak.”
