A tavalyi szolidaritási akciók talán legemlékezetesebb képei voltak az Andrássy úton jegyért várakozók kígyózó sora és a Mephisto utolsó előadásának taps előtti néma nézői felállása, amikor mindenki felmutatott egy „Köszönjük” feliratú papírlapot. Mi volt ez az erős szolidaritási gesztussorozat? Manapság, amikor a kultúra visszaszorulásáról, a magaskultúra térvesztéséről értekezünk lépten-nyomon? Várkonyi Zoltán mondta egykoron: az az igazi színház, amikor a színpadon és a nézőtéren egyazon az idő. Ez a titokzatos erő és tehetség képes arra, hogy a színház az igazi valóságot és nem egy idealizált, szépített álvilágot tudjon felmutatni.
 |
Alföldi Róbert
Reviczky Zsolt |
Ez viszont gyakran radikális gesztusokkal, provokációval, a valós társadalmi helyzettel való erőteljes szembesítéssel jár, és így sokszor éles támadásoknak van kitéve. A Nemzeti ezt az utat választotta, és legjobb előadásaiban valóban egyazon volt az a bizonyos idő. Mindezt pedig elérte egyfajta hetedik érzékkel kiválasztott drámaszövegek segítségével (a színház vezető dramaturgja Vörös Róbert volt), bátor politizálással, a színész személyiségének szellemi és idegrendszeri felfokozottságával és a teatralitás új formanyelvi eszközeivel: szenvedélyesek, lehengerlően energikusak és látványosak voltak ezek az elemek, mint valami mai szuperprodukciós film. (Egyszer élünk, Magyar ünnep, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Angyalok Amerikában, Mephisto.
A névsor persze tágítható, mindenkinek az emléke, gondolkodásmódja és ízlése szerint.) Vagy a Bánk bán-Junior és Az ember tragédiája előadásai például, amelyek olyan szövegértelmezéssel, olyan mai ihletésű szellemi és teátrális közegben, ismerős szituációkban szólaltak meg, hogy egy hullámhosszra kerültek a fiatal nézők érdeklődésével, gondolkodásmódjával. Kiemelkedő előadásaik között is a legemlékezetesebb lett a Mephisto, hiszen már készülése idején nyilvánossá vált Alföldi menesztése. (Fontos tény, hogy az előadás ma is látható a Vígszínházban, mert Eszenyi Enikő, kiegészítve a Víg saját erőivel, bátran befogadta a produkciót, sőt lehetőséget adott Alföldinek egy új jelentős előadás, a Danton halála megrendezésére is.)
Ezt a különleges képességű és értékű, jelenhez és a jelenről szóló műhelyt sikerült szisztematikus előkészítéssel, törvényes keretek között megszüntetni. Alföldi mandátuma lejárt, azt a kijelölt kuratórium nem hosszabbította meg, és erre hivatkozva hozták ki győztesnek a másik pályázót. A történtek után rövidesen kiadták Csáki Judit könyvét, amely pontosan és érzékenyen dokumentálja a színháznak adatott öt évet. Nemrég pedig megjelent a mozikban a másik fontos és hiteles krónika, a Nemzeti Dokumentumfilm. Mikor megnéztem Salamon András moziját, idegeimben időutazáson vettem részt. Riadtan konstatáltam, és felmerült bennem, hogyan engedhették ezt az alkotást bemutatni regnáló és éber kultúrpolitikusaink?
Sőt, korrektül, még a Nemzeti Filmalap is támogatta az elkészültét. Ország-világ előtt aprólékos pontossággal megőrződött és dokumentálva lett, milyen jelentős értékfolyamat szakadt itt meg. Ez a film azonban nem részleteiben lázadó alkotás, hanem egészének van tragikus mementója. Szembesülünk egy meglévő, kultúraromboló folyamatnak is nevezhető jelenséggel, amely szisztematikusan akarja ellehetetleníteni (sok esetben máris sikerrel) a neki nem tetsző művészeti és kulturális értékeket, irányzatokat, alkotókat, intézményeket, műhelyeket. Ahogy ezt üzente minap Kerényi Imre miniszterelnöki különmegbízott durva, szégyenteljes támadása is.
Ez a verdiktnek is értelmezhető megnyilvánulás riasztóan veszélyes folyamatot jelez, mert hatalmi pozícióból szól. „Aki nincs velük, az nincs” olvasható ez a keserűen igaz és szatirikusan kegyetlen „bonmot” az interneten. Ennek is az az olvasata, hogy fokozódik a Fidesz kultúrharca minden ellen, ami nem az ő szájuk íze szerint való. Salamon András Nemzeti Dokumentumfilmjének mementó- és dokumentumértékén, illetve értékmegőrzésén túl különleges és ritka erénye, hogy emlékezetes próbafolyamatot mutat be egy felfokozott időszakban, akkor, amikor már mindenki tudta, hogy a küzdelem eldőlt. A színház különben is a felfokozott pillanatok műfaja. S ezek együttesét, a gondolatok és az idegrendszerek egymásra hatását is megragadóan mutatja a filmkamera közelik, premier plánok sokaságában.
Itt, és ebben az esetben ezek a speciális rétegek egymásra rakódtak. A különleges időszak, a különben is magas színvonalú műhely, hozzátársulva a nem véletlen darabválasztás, a Klaus Mann-regény adaptációja, külön-külön és együttesen is, ott és akkor valóban mágneses erővel bírtak, s ott és akkor valóban egyazon idő volt a színpadon és a nézőtéren. Ezt a nem mindennapi jelenséget tudja érzékeltetni Salamon filmje; a különben a semmibe hulló jelentős pillanatok és gondolatok sokaságát megőrizte nekünk, állampolgároknak, továbbá a magyar színház- és kultúrtörténetnek. S ezt a befogadói élményt még fokozta – akár ott, a jelen időben, akár a mostani filmet nézve –, hogy Szabó István zseniális, Oscar-díjas filmje már úgyis régóta beleégett a magyarok kollektív emlékezetébe.
És nézzük a filmen zajló próbafolyamatot, amit így, együtt, összesűrítve az időben, a valóságban sohasem látnánk; az álmos, reggeli olvasópróbától a bemutató zokogó, tomboló, búcsúzó közönségéig nyomon követünk egy olyan alkotási folyamatot, amelyre ritkán lát rá a nagyközönség, sőt még a szakmabeliek is. Látjuk, hogy egy rendezői instrukció hogyan változtat meg színpadi pillanatokat, egy alakítás súlyát, igazságát, hogyan válik napról napra egyre teltebbé, igazabbá, megrendítőbbé egy-egy színészi alakítás. És hogyan jön létre maga az előadás hangsúlyos részleteiből: világításból, díszlet- és térelemekből, jelmezekből, hangeffektusokból és a háttéremberek idegfeszítő munkájából.
Hogyan veszik a színészek birtokba az egyre konkrétabbá váló színpadi teret, hogyan segítik őket alakításukban a teljessé váló színpadi környezet, és természetesen Alföldi folyamatos, mindig a lelkiállapotokra és a cselekvésre koncentráló, konkrét instrukciói. Olyan ritka, különleges láncfolyamatot érhetünk tetten, amikor a „holt betűből” élő valóság lesz, amely ritka, kegyelmi pillanatokban a valóságot befolyásoló erővé is válhat. Aki a Mephisto próbafolyamatát és a bemutató részleteit nézi, kitörölhetetlenül emlékezetébe vési a történetet: hogyan alakul át egy művész, és nemcsak a művész, hanem minden állampolgár a győzteshez való igazodási kényszer rabjává, az uralkodó politikai akarat tudatos vagy öntudatlan kiszolgálójává.
A film szerkezeti felépítése meg-megszakítja ezt a színpadi folyamatot, és megszólaltatja az esemény életbeli főszereplőit: a társulat maradó, elmenő vagy elküldött tagjait. Lehet, hogy ez nem olyan látványos, különleges, mint a próbafolyamat nagyszerű képi és filmrendezői dokumentálása, de súlyában, jelentőségében ugyanolyan értékű és ugyanolyan fontos, rögzítve az akkori jelen lelki és ténybeli állapotait és tanulságait a jövendő nézők számára. Szemünk előtt zajlik a maga érdekfeszítő konkrétságában „a színház a színházban” letaglózó valóságtörténete, illetve, pontosabban az élet és a színház szimbiózisa, és mindez egy másik műfaj, a filmművészet segítségével dokumentálódik.
Ilyen bonyolult művészi összefonódás és annak rögzítése egyaránt ritkán adatik meg alkotóknak és nézőknek. Salamon András pontos és dicsérendő arányérzékkel a többezres búcsúztató felejthetetlen eseményeit és hangulatát is csak villanásra jelenítette meg. Példamutató gesztusa, hogy a befejezés képsorait megszakítja a film összes készítőjének nevével, ezzel a szerkesztéssel a filmcsinálók egészét is látványosan beemeli az alkotók közé. Az utolsó képsor, a képi megformálás és annak vágása igazi csúcs, nehezen felejthető: Alföldi Róbert elhagyja kiürített, csupasszá dermedt igazgatói irodáját, kilép a Nemzeti művészbejáróján, mellette bóklászik elválaszthatatlan kis társa, keverék kutyája. Mindketten háttal a kamerának, lassan, kisebbedve távolodnak a nagy üres térben.
Elkedvetlenítő, hogy a filmnek semmi erőteljesebb reklámja, marketingje nem volt, így a szélesebb, színházszerető közvélemény aligha szerezhetett róla tudomást. Tapasztalataim szerint szinte észrevétlenül került be a filmforgalmazásba. Így visszhangja is szerény. Ennek több oka lehet: a már említett „futóhomok-effektus”, amely mindent beborít, és válogatás nélkül felejtésre ítél. Egyre tágul, növekszik a kollektív felejtés és egyre szűkül az igazi értékek kollektív megőrzésének képessége. Netán a forgalmazói szándék hiánya, az óvatosság, a pénztelenség, a kevésbé lelkes kritikák hatása? Talán a nem különösebben szerencsés címválasztás? Ki tudja? Két mozi tűzte műsorára limitált vetítésen, de itt, Budapesten már sehol sem látható.
A nem túl gazdag kritikai reflexiókból Földes Anna és Báron György elemző írása és a Magyar Narancs kritikusa mérte fel Salamon András filmjének igazi súlyát, fontosságát. Urfi Péter: „Az Alföldi Róbert vezetésével működő társulat tündöklése és feloszlása kiemelt eseménye a magyar kultúrának. Aligha volt bármikor olyan színház, és egyáltalán, bármilyen művészi csoportosulás, amelynek munkáját ehhez fogható érdeklődés – szeretet, indulat, hisztéria – övezte. A dokumentumfilmes számára ez kettős teher és kettős kincs. Számíthat ugyan a kortárs közönség fokozott figyelmére, de a példátlan médiajelenlét miatt az ismétlés és a közhelyesség réme fenyegeti.
Ezenkívül az utókorra is gondolnia kell, hiszen ez a történet vélhetőleg évtizedek múlva is érvényes lesz, és az emlékezés legfontosabb médiuma – Csáki Judit monográfiája mellett – éppen ez a film lehet. Ami egyszerre lehetőség és felelősség.” [(Urfi): Alföldi könnyei, Stohl verejtéke – Dokumentumfilm a Nemzeti Színházról, Magyar Narancs, 2014. március 16.] Báron György: „Az Alföldi rendezte színvonalas előadásból a kivételes csillagállás teremtett legendás színházi estét. Ezt a kultúrtörténeti pillanatot ragadta meg jó érzékkel Salamon András és csapata, és fontos volt, hogy megragadta.Mert a színházi élmény elszáll, ám a rögzített kép megmarad utódainknak, akik egyszermajd megkérdik: mi folyt itt?” (Báron György: A szereposztó tribün, Élet és Irodalom, 2014. április 30.)
Befejezésül néhány emlékidéző mondat:
Csáki Judit: „Ennyit tudtam tenni. Ennyit azért, hogy az immár sóval behintett egykori Nemzeti Színház arcképe megmaradjon, előadásaik emlékét őrizze egy verbális portré is a felvételek és a kritikák mellett.” (Alföldi színháza, Libri Kiadó, 2013.)
Alföldi Róbert: „Muszáj, hogy ez legyen erősebb, mert létrejött, mert megcsináltuk. Abszolút megcsináltuk. És most nem lehet folytatni és eltűnik, elveszik, szétesik, megszűnik, de megcsináltuk”.
