Egy állványon elektromos gitárt látok. Játszik ugyanis a Tapasztalt Ecsetek nevű bandában, amelyet csupa képzőművész alkot: Wahorn András a régi Bizottság együttesből, Kopasz Tamás, Orosz László, Chris Allan, Ulrich Gábor és ő.
Sok képzőművész zenél, állapítja meg. Szerinte azért, mert vannak érzések, amelyeket vizuálisan vagy szavakkal nem lehet kifejezni. De igazat ad Konok Tamásnak is, aki szerint inkább azért muzsikálnak, mert irigylik a tapsot. Hiszen a festőket soha nem tapsolják meg. Akárhogy is, sok köztük a zenész. Így aztán Szurcsik József két éve kitalálta Nagy T. Katalinnal a Képzőművészek Élőzenei Fesztiválját, amelyet 2013-ban a gyáli művelődési házban tartottak meg. Három nap alatt negyvenhét produkció mutatkozott be, pedig sokan nem tudtak eljönni.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Festészetének félreismerhetetlen jellegzetessége volt évtizedeken át a profilból ábrázolt emberi arc és alakjainak tömbszerűsége. Arctornyok, arclabirintusok, arcbunkerek. Látogatásunkra kikészítette néhány képét műterme festőállványaira, különböző periódusaiból. A legkorábbi a nyolcvanas évek második feléből való Sziámi hármas, amely három férfit ábrázol profilból, szájukon kimenő és saját fülükön bemenő hosszú nyelvekkel. Ez a kép meghatározó volt a festészetére nézve. A korszaknyitó képek egyike. Barátja, Császár László akkoriban indította Amszterdamban a Hangár című, magnókazettán terjesztett irodalmi folyóiratát, s ennek a borítójára kért Szurcsiktól valami szimbolikus értelmű grafikát. Így született meg az egymás fülébe súgók motívuma, s ennek egyik változata a Sziámi hármas című festmény.
A merev, oldalnézetből való ábrázolás emlékeztet az egyiptomi művészetre. Szurcsik rájött, hogy
Egyiptomban ezt a fajta nézetet évezredeken át a szigorú hatalom tartotta fenn, ő pedig lefordította a jelenre. A módszer működött.
Mind a mai napig megütköztetően fejezi ki vele az egyén és a hatalom viszonyát. Ezért maradtak meglepően aktuálisak a képei. Például az Alattvalók, amelyet húsz éve kezdett festeni, érvényben maradt a Műcsarnok idei szalonkiállítására is.
Persze festészete sokat változott. Három éve tartó legújabb korszakában például fekete-fehérben alkotott, és a figurái kezdtek szembefordulni a nézővel. Ezek már új kor új hősei, yuppie-arcok, címlapsztárok, másképp kockák, mint a régi elvtárs fejek. De azok.
A fekete-fehér éveknek most épp vége. Nagyon vágyik a színekre, mondja, és polcán tényleg
ott sorakoznak már egy új korszak eleven színű festékporai. Veszedelmes mérgek.
A finom ecsetek is ott állnak bevetésre készen. De bármilyen új kaland jön is festészetében, abban azért biztosak lehetünk, hogy a kocka nála nem lesz elvetve.
