Közös volt a menekültekben, hogy mindnyájan részt vettek az újkori magyar történelem legjelentősebb vállalkozásában. Az elitjüket alkotó politikusok, élükön Kossuth Lajossal 1848 tavaszán részesei voltak az új Magyarország megteremtésének, amelyet a polgári szabadságjogokra alapozott társadalmi berendezkedéssel és a polgári parlamentarizmus politikai intézményrendszerével jellemezhetünk tömören, s amely a Habsburg Birodalom keretei között csaknem teljes önállósággal rendelkezett.
|
| Kossuth Lajos kvázi Szent Györgyként, a népek szentjeként egy 1852-es amerikai kalendáriumban |
A menekültek túlnyomó többsége annak a magyar hadseregnek a tagja volt, amelyet az önrendelkezés védelmére szervezett meg a magyar kormányzat hónapok alatt, s amely 1849 tavaszán csaták sorában győzte le egy európai nagyhatalom, a Habsburg-monarchia csapatait, s vette birtokba az ország csaknem egész területét. Miután egy még erősebb nagyhatalom, Oroszország is beavatkozott a konfliktusba, 1849 nyarán a honvédsereg megsemmisült. A politikusok tehát egy történelmi jelentőségű alkotás tudatával, a katonák pedig egy Európa-szerte megcsodált hadi teljesítmény adta önérzettel kényszerültek hazájuk elhagyására.
Ha pontosan, személyre szólóan nem tudhatták is, mi várna rájuk odahaza, a császári hatóságok proklamációiból sejthették a jövőt, s a következő hónapok igazolták is, hogy volt okuk a menekülésre.
Az orosz segítségre szorult dinasztia minden várakozást felülmúló kegyetlenséggel állt bosszút a megaláztatásért: több mint száz végrehajtott kivégzéssel, több száz, gyakran reménytelenül hosszú börtönbüntetéssel és 40-50 ezer honvéd katonai szolgálatra kényszerítésével statuált példát.
A Haynau altábornagy által meghirdetett megtorlás elől 1849 augusztusától ezrek kerestek menedéket külföldön. A menekülés egy irányban öltött tömeges jelleget: az utolsó nagy hadszíntérről, Délkelet-Magyarországról mintegy ötezren távoztak a Török Birodalomba. (A török fennhatóság alatt álló román fejedelemségeken és Szerbián kívül minden irányból Habsburg-tartományok vették körül Magyarországot.) A menekültek között túlnyomó többséget alkottak a katonák – egyes alakulatok szervezetten lépték át a határt –, de velük tartottak a politikai elit kiemelkedő vezetői is.
|
| Bem Apó, akiből Murad pasa lett |
Törökországba távozott az államfő, Kossuth Lajos kormányzóelnök, a miniszterelnök, Szemere Bertalan, a külügyminiszter, Batthyány Kázmér gróf, a korábbi hadügyminiszter, Mészáros Lázár, néhány országgyűlési képviselő, kormánytisztviselő és újságíró is. A menekültek másik része egyenesen nyugat felé vette útját. Az emigráció eme részének magvát a kis magyar külügyi apparátus kint rekedt tagjai – Teleki László, Pulszky Ferenc, Andrássy Gyula – alkották. Jelentősen szaporították számukat az utolsó magyar erődítmény, Komárom várőrségének tagjai, akik október elején szabad elvonulást nyertek.
Néhány tucatnyi személynek sikerült egyénileg is kijutnia Ausztrián át.
Hamarosan kis emigráns kolóniák jöttek létre Párizsban, Londonban, Brüsszelben és Genfben. Magyarország újabb kori történetében addig nem fordult elő tömeges, politikai okok által motivált emigráció. Egyetlen előképként II. Rákóczi Ferenc fejedelem és legszűkebb környezetének száműzetését említhetjük, ám annak méretei nem hasonlíthatók a szabadságharc utánihoz. Az 1848 előtti rendi alkotmányos intézményrendszer ugyanis legális teret biztosított a politikai tevékenységnek, és a fennálló rend megváltoztatására törekvő mozgalmak nem kényszerültek titkos szervezkedésekre, s tagjaiknak nem kellett külföldre menekülniük. (A korabeli Európában viszont nem volt ez ismeretlen jelenség: a legnépesebb és a legaktívabb a lengyel és az olasz emigráció volt.)
Szociológiai értelemben a menekültek a magyar társadalom teljes vertikumát képviselték. Voltak közöttük nagybirtokos arisztokraták, mint Batthyány Kázmér gróf, a külügyminiszter vagy a volt konstantinápolyi követ, Andrássy Gyula gróf. Az ő helyzetük volt viszonylag a legkönnyebb: noha birtokaik veszélybe kerültek, de családjuk többé-kevésbé zavartalanul biztosíthatta magának a rangjához illő életszínvonalat Nyugat-Európában. Néhány éves párizsi vagy svájci tartózkodásukat akár hosszabb külföldi útnak is tekinthették. Nagy súllyal képviseltette magát a reformkor és a szabadságharc jellegadó társadalmi rétege, a birtokos nemesség és a nemesi származású értelmiség. Meghatározó személyiségei – Kossuth is – jórészt ebből a körből kerültek ki.
A honvédtiszti múltjuk miatt menekülők egy részét szintén ez a réteg bocsátotta ki, de közöttük már találkozhatunk nem nemes (polgári vagy szabad paraszti) származású értelmiségiekkel is. Az altisztek és közkatonák képviselték a társadalom alsóbb osztályait, a kézműveseket és a parasztságot. Mivel őket fenyegette a legenyhébb megtorlás – legrosszabb esetben néhány év katonai szolgálat a császári seregben –, nagy többségük még Vidinben megragadta az osztrákok által felkínált lehetőséget, és hazatért Magyarországra.
Az alternatívák
A menekültek között elenyésző kisebbséget alkottak azok, akik természetes létformájuknak továbbra is a „főfoglalkozású” politizálást tekintették. A túlnyomó többséget főleg az emigráns sorsból eredő hétköznapi problémák foglalkoztatták. Ezek között első helyen a létfenntartás biztosítása állt. Mivel a menekülők többnyire egyenesen a harctérről érkeztek, tartalékokat kevesen hoztak magukkal.
Az első heteket-hónapokat segélyekkel vészelték át.
Törökországban az állam folyósította ezt úgy-ahogy, Nyugat-Európában és Amerikában pedig a civil társadalom adományaiból gyűlt össze.
Néhány hónap után azonban szembe kellett nézni a megélhetés problémájával, s kinek-kinek döntenie kellett: prolongálják-e az ideiglenesség állapotát, azaz csak átmeneti megoldásokat vállalnak, bízva a belátható időn belüli hazatérésben, avagy integrálódnak egy választott új hazába? A kérdésre különböző válaszok születtek. Az emigráció politikai elitje a nem egyéni alkuk eredményeként megvalósuló hazatérés lehetőségét, sőt kötelességét hirdette, s az egzisztenciális szempontot alárendelte a nemzeti függetlenség újbóli kivívásának.
|
| Kossuth Lajos és Pulszky Ferenc 1852-ben Amerikában |
Az elit élénk földrajzi mobilitása is jelezte, hogy állapotát ideiglenesnek tekinti, ezért nem is akar beilleszkedni a befogadó ország társadalmába, s ha kivív is ott pozíciókat, azzal is hazája érdekeit kívánja szolgálni. A magyar menekültek egy hagyományos, helyhez kötött társadalomból érkeztek. Kivételszámba ment közöttük a külföldet járt arisztokrata vagy értelmiségi. (Kossuth sem jutott még messzebb Bécsnél korábban.) Nemigen volt gyakorlatuk a más kultúrákhoz való alkalmazkodásban. Pedig a XIX. századi világot még sokkal mélyebb civilizációs szakadékok tagolták, mint a globalizáció korának uniformizáltabb társadalmait.
A Balkán-félsziget iszlám-török és bizánci keresztény kultúrköre éppolyan távoli, idegen és ismeretlen volt – s ezért eleinte fenyegetőnek is érezték –, mint Nyugat-Európa s még inkább Észak-Amerika lakóinak racionális-rideg mentalitása. Legfeljebb kívülállóként csodálták meg a jövevények a kapitalista gazdaság munkakultúráját, a magánélet puritánságát és individualizációját. Az idegen kultúrák ismeretlen szokásai egyszerre jelentettek intellektuális kalandot s keltettek bizonytalanságérzetet. Bizonytalan volt, mit lehet, mit célszerű és mit szükséges megőrizni az identitás régi elemeiből, hogy a személyiség integritása megmaradjon.
Ilyen lehetett a nemzeti ruha-, haj- és szakállviselet vagy a társas érintkezés formái.
Az emigránsok végül is általában főleg a belső értékek világára korlátozták a megőrzendő elemeket, külsőségekben, életmódban és szokásokban viszont igyekeztek a „Rómában élj a rómaiak módjára” elvet követni.
Ugyanakkor – főleg az első időkben – sokat segített a belső tartás megőrzésében a ragaszkodás bizonyos társasági rítusokhoz, ismerős, megszokott cselekvésekhez, például a vallásgyakorlás alkalmai vagy az újév megünneplése. Az éntudat legerősebb támaszát azonban az elvekhez és célokhoz való ragaszkodás jelentette, még akkor is, ha ezek a célok irreálisak voltak.
A túlnyomórészt az úri rendhez tartozó emigránsoknak hatalmas sokkot jelentett az úri életmód egyik fő kritériumával, a fizikai munka tilalmával való leszámolás, illetve a fegyelmezett, rendszeres, időhöz kötött kenyérkereset kényszere. „Az otthon munkához nem szokott, mesterséget nem tanult, henyélve élt nemesi ivadék itt is kerüli a dolgot – míg lehet” – írta kritikusan az emigráció egyik krónikása. Az első sokk után azonban a többség inkább pozitív kihívásként élte meg a megélhetés kényszerét. Önérzettel vállalták a polgári keresetmódokat, bár ez a többség esetében nem volt egyszerű. Szembe kellett ugyanis nézniük a magyarországi iskoláztatás tartalmának korszerűtlen voltával.
A magasabb iskolák leginkább a klasszikus-humán kultúrát közvetítették, s nemesi származású diákjaikból zömmel jogászokat képeztek. Ez a tudás pedig teljesen haszontalannak bizonyult mind az elmaradottabb társadalmi-gazdasági viszonyok között élő Török Birodalomban, mind a kapitalista Nyugaton. Néhány magasabban képzett értelmiséginek sikerült csak ezzel a képesítéssel – elsősorban újságíróként – egzisztenciát teremteni. A többieknek új szakirányt kellett tanulni, egészen az alapoknál kellett kezdeni az életpálya megteremtését.
Természetesen a műszaki-természettudományos képzettség jelentette a legkönnyebben konvertálható tudást. Az ilyen típusú értelmiséget Magyarországon leginkább a földmérők képviselték, de idesorolhatók a műszaki képzettséggel rendelkező katonatisztek is. Nekik, illetve az orvosoknak jelentett legkevesebb nehézséget a beilleszkedés. A katonák persze eredeti formájában is felhasználhatták szaktudásukat. Ezt a lehetőséget már Vidinben megragadta a honvédtisztek egy csoportja: Bemmel az élükön iszlám hitre tértek, és török szolgálatba léptek. Őket egzisztenciájuk biztosításán túl az a cél is motiválta, hogy egy remélt közeli háborúban revánsot vegyenek a szabadságharcot eltipró oroszokon.
Másik csoportjuk az amerikai polgárháború idején talált új pályát, karrierlehetőséget, ráadásul az északiak oldalán harcolva azzal a meggyőződéssel tehették ezt, hogy az egyetemes szabadságeszmét szolgálják. Viszonylag kevéssé kellett megalkudniuk a korábbi normáikkal azoknak, akik kereskedéssel próbálkoztak. Ilyenek Amerikában, Nyugat-Európában éppúgy megtalálhatók voltak, mint a Török Birodalomban. (Borkereskedéssel foglalkozott például az 1849-es miniszterelnök, Szemere Bertalan.) Igazi, tartós sikert azonban kevesen tudtak felmutatni közölük.
Főleg a fiatalabb generációhoz tartozó, nem nemesi származású értelmiségiek törték meg a fizikai munka úri tabuját, és sajátítottak el valamilyen kézművesszakmát. Igaz, műveltségi előnyük általában gyorsan továbbemelte őket a magasabb presztízsű kereskedői vagy mérnöki pályákra. A legradikálisabb életformaváltást azonban a paraszti életmódot vállalók hajtották végre. Az emigránsok egy csoportja Amerikában a földrészt kultúrtájjá változtató pionírok közé állva farmerként telepedett le. Ők leszámoltak a közeli hazatérés lehetőségével, sőt némelyek magával a hazatérés reményével is.
Integrálódni akartak, s erre Amerika ígérte a legkedvezőbb lehetőségeket. (Az USA politikai berendezkedése már a forradalom előtti Magyarországon is megjelent távoli ideálként.) A gyökeres identitásváltást végrehajtók, a magyar földesúrból amerikai paraszttá válók zömmel 1848–49 radikálisai közül kerültek ki. Az idegen kultúrákban teljesen új, ismeretlen társadalmi jelenségekkel és problémákkal is találkoztak az emigránsok. Látták a társadalmi egyenlőtlenségeknek olyan szélsőségeit, amelyek még a feudális Magyarországról érkezve is megdöbbentők voltak, például a bolgár keresztény agrárnépesség nyomorát és jogfosztottságát vagy az amerikai rabszolgaságot. Megtapasztalták a társadalmi emancipációs folyamat fejleményeit is: az általános választójogot Amerikában, a szervezett munkásmozgalmat Angliában vagy a korai nőemancipációs mozgalmakat.
A fogadtatás
A szabadságharc tegnapi hőseit, mai menekültjeit általában pozitív elfogultsággal fogadta a nyugati országok közvéleménye. Ott ez már a tömegsajtó kora; az újságoknak köszönhetően elég széles körben ismerték a szabadságharcot, s azt mint az egyetemes szabadságküzdelem részét, rokonszenvvel figyelték. A túlerővel szemben is sikereket felmutató hősiesség még azokban is rokonszenvet keltett, akik politikai racionalitásból a Habsburg-monarchia változatlan fennmaradását kívánták. „E férfiakat Európa csodálja, és bennük odaadó hazafiakat lát” – írta a francia kormány mérsékletre intő jegyzéke 1849 augusztusában Bécsbe.
|
| Vidin (Bodony) sáncain kezdődött az emigránsélet |
Az általános rokonszenv Kossuth marseille-i, angliai és amerikai fogadtatásában már a XX. századi sztárkultuszra emlékeztető formákat öltött, ideértve az üzletiesedést is (képeket, olcsó ponyvákat dobtak piacra Kossuth életrajzával, fogsága történetével stb.; Kossuth-kalapokat, -nyakkendőket, -esernyőket, -kelméket árusítottak). Kossuth, illetve a magyar szabadságharc kultuszát felerősítette, hogy a sajtó is látott benne üzletet. A magyar emigránsokat látványosan ünnepelték: ez a romantika kora volt, amely nagyfokú fogékonyságot mutatott az érzelmek nyilvános megjelenítésére.
Némiképp más volt a menekültek fogadtatása a Balkánon, ahol modern információáramlás híján szinte semmit nem tudtak róluk. Itt legjobb esetben száműzött előkelőségeket, kuriózumokat láttak a magyarokban – Kossuthot például száműzetése helyén, Kütahyában „magyar padisah”-ként emlegették a helyiek. Maga a török állam is inkább csak a dinasztikus politika régi reflexének engedelmeskedett, amikor a szomszéd hatalom „lázadóinak” menedéket adott. („Hátha jók lesznek valamire egy jövőbeli konfliktusnál.”)
|
| Egressy Gábor, a beszervezett sztár |
Amikor azonban az orosz és az osztrák diplomácia határozottan követelte a menekültek kiadatását – az oroszokat igazán a lengyel katonák érdekelték – már a nyugati humanitárius értékrend jegyében biztatta az oszmán vezetést két patrónusa, Anglia és Franciaország a követelés megtagadására. Ezt némi hezitálás után meg is tették Sztambulban, noha a fokozatosan néhány száz főre olvadt csoportban nemcsak politikai, de anyagi értelemben is tehertételt láttak. A létbizonytalanságban a menekültek ráadásul panaszkodtak és lázadoztak is: a csalódott török kormányzat olykor hálátlannak tartotta a befogadottakat.
Árnyak és érdemek
Az emigránssors, a gyökérvesztés természetes módon felerősítette a különböző devianciák veszélyét is: az öngyilkosság, a megőrülés, a szenvedélybetegségek (szerencsejáték, alkoholizmus, sőt még a kábítószer-függőség is) nagyobb gyakorisággal fordultak elő köztük, mint az össznépességben. „Borban, játékban, dalban és zenében keresünk menedéket a tudás, az emlékezet vámpyrjai ellen” – jegyezte naplójába már Vidinben a Nemzeti Színház „sztárja”, Egressy Gábor. Az összezártságból, elszigeteltségből eredő emigrációs betegségnek tekinthetjük a feltűnően megnőtt párbajozási kedvet is, amely szintén több áldozatot szedett.
|
| Kossuth Lajost ünnepli New York a Broadwayn |
A legsúlyosabb erkölcsi eltévelyedést azonban azok követték el, akik – kétségbeejtő anyagi helyzetükben vagy a hazatérés lehetőségének reményében – az emigránsok iránt élénken érdeklődő osztrák rendőrség szolgálatába álltak (mint például Egressy). Az 1848-as politikai emigráció ugyanakkor több szempontból is pozitív szerepet játszott. A nemzet szabadon megnyilatkozó lelkiismereteként képviselte az 1848-as liberalizmus demokratikus irányú továbbfejlesztésének programját. Egyéni életpályák sokaságával adott mintákat a társadalom és a mentalitás modernizációjára.
Tagjai számos területen – gazdaságban, kultúrában éppúgy, mint háborúkban – vívtak ki olyan tekintélyt, amely áttételesen pozitívan befolyásolta a külföld viszonyát a magyar függetlenségi törekvésekhez. Az 1849-es politikai emigráció fontos szerepet játszott a következő két évtized magyar történelmében. Kossuth és társai elsősorban az európai politika bonyodalmaitól várták a szabadságharc újraindításának lehetőségét, ezért szinte minden konfliktussal megpróbálták összefüggésbe hozni a „magyar kérdést”. Szerepüket találóan jellemezhetjük úgy, hogy a közélettől megfosztott Magyarország eleven lelkiismeretét alkották ők.
|
| Kmety György, akiből Iszmail pasa lett |
Egyesek egyéni amnesztiával ugyan már az 1850-es években hazatérhettek, ám zömük az 1867-es kiegyezés után kamatoztathatta tapasztalatait a modern Magyarország megteremtésében. A hazatérők nagy aránya igazolja, hogy még a tartós emigrációra berendezkedettek is erősen őrizték magyar identitásukat, sőt gyermekeiknek is átörökítették.
