Fehér László nagyméretű olajfestményei a táci, grafikái pedig a budapesti, Feneketlen-tóra néző műtermében készülnek, ahol vendégségben vagyunk. Néhány nagyobb olajkép azért itt is lóg a falon a régebbiek közül. A sarokba állított állványon pedig a legújabb grafikai sorozatának egy darabja látható, amely a szüleit ábrázolja egy Wartburggal.
Ez a kép mindjárt alkalmas is arra, hogy beszélgetni kezdjünk a gyerekkoráról, amelyet a dégi kastélyban töltött. Szüleit az ötvenes években politikai okokból idehelyezték, hogy görög állami gondozott gyerekeket tanítsanak. Ami azonban a felnőtteknek belső száműzetés volt, az neki gyerekként maga a csoda, a tóval, a hatalmas parkkal. Emlékszik, hogy a kis szolgálati szobában, amelyben laktak, ott maradt valahogy a kirabolt kastélyból egy francia festő Kincsemről készült képe. Ez volt az első képzőművészeti élménye. Aztán egy nap a parkban egy idős festőt pillantott meg, akivel hamar összebarátkozott. Sajó Péternek hívták. Valahogy meglátta az akkor hétéves gyerekben a tehetséget, és naponta, hajnalok hajnalán kelve vitte magával festeni a határba. Az öreg a „szocialista mezőgazdaság" tanulmányozására kapott egy pár hetes ösztöndíjat Dégre, amúgy az óbudai hajógyárban vezetett rajzszakkört, ahol néhány évvel korábban Kondor Béla is, mint tehetséges fiatal a tanítványa volt.
A régi fotók, a gyerekkori emlékek Fehér festészetének meghatározó elemei lettek. Lecsupaszítva, elidegenített tájba helyezve, valami örökkévalóságba emelve. Egyik híres festményén egy kőbékás medencepart látható. Egy szolnoki park emléke, a nagynénjénél töltött nyarakból. Ezt a képét egyébként a rendszerváltás táján egy német gyűjtő szerette volna megvenni jelentős összegért, meséli Fehér, de nem adta oda, mert fontosnak tartotta, hogy a mű Magyarországon maradjon. Évekkel később aztán a szülővárosába, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményébe került, és azóta több alkalommal is beválogatták a modern magyar festészet legjelentősebb alkotásai közé.
