Nem így lett, az ABC-k és ÁFÉSZ- meg Centrum áruházak helyett plázák jöttek, a kultúrházakat a kertévék, a nagy ívű, távlatos futurista víziókat pedig a korszellemben Ráday Mihály apró konkrétságokra koncentráló, helyreállítós századelő-nosztalgiája váltotta le. De vissza a jelenhez és az S kanyarhoz.
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
Talán már a túlméretezett pécsi Kodály Központ finanszírozási gondjaiból is tanultak Veszprémben, amikor minél több funkciót próbáltak belepasszírozni az épületbe. Multifunkció = kultúrpláza, azaz az idetelepült a Pannon Várszínháztól a Mendelssohn Kamarazenekaron át a városi vegyeskarig, étteremtől közösségi térig sok minden. (A kulturális átalakítást/fejlesztést egy magáncég kezdte el sajátosan hazai PPP-konstrukcióban, de a hitelválság itt is kikényszerítette az önkormányzat belépését – erről korábban a Népszabadság is írt.)
Nyilván sokan tapsolnának hozzá, hogy az elmúlt évtizedek eszmeileg és konkrétan is leamortizálódott épületeit csak úgy lerobbantanák, de a város érzékeny organizmus, és jobb, ha folyamatosságok és nem durva cezúrák építik, mert idővel a „csúnyává vált” épület- és korrétegek is beépülnek, megtalálják a helyüket.
Veszprémben például bontás helyett megtartották, adottságként kezelték és továbbépítették a mozi régi tömbjét (a moziterem átépítéséből lett a központi koncertterem), bővítményként pedig elé építették azt az üveg-fém-fa formát, amit a helyiek csak kávédarálónak hívnak. Hullámzó formáját állítólag a zongora vagy hárfa lágy ívei is megihlették, ez jól hangzik, de az szerintem még jobban, hogy a szándék láthatóan az volt, hogy oldja/ellensúlyozza/kitakarja a korábbi modern épület szögletességét.
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
És így lett egyszerre erős építészeti jel és új korréteg itt a belvárosban, ami felerősíti azt a bizonyos S kanyart. Valahol a megyeháza és kórház között vagyunk, a többféle korréteg között a félig áttetsző üveghenger nyugalmat sugároz, közelebb lépve ugyanakkor van benne valami különös feszültség is, amit a fémszerkezetbe foglalt, csavarodó zárt tömeg kelt.
Szokatlanságát könnyű lenne azzal magyarázni, hogy egyik tervezője egy Magyarországon élő és dolgozó ausztrál építész, Anthony Gall, aki könnyebben használ a mi aktuális, hazai formadivatjainktól idegen dizájnt és léptékeket – de tudom, hogy az épület a költségvetés mindennapos feszítettségében és a veszprémi kollégákkal példás együttműködésben született. Anthony Gall mellett az épület másik tervezője a veszprémi Albóciné Ábrahám Gabriella volt.
Ebbe a tükröződő és az utcára félig nyitott „előszobába” az egész napos kávézó és étterem került, hátrébb/beljebb pedig az esti csúcsidőhöz kapcsolódó előadó- és próbatermek. Az epicentrum, a koncertterem akusztikája kiválóra sikerült, még ha néhány pluszterelőelemmel a kezdeti nyerseségen tovább is finomíthattak volna. Körülötte pedig szinte alig látszik, hogy az eredeti épülethez ragasztva minden oldalon jelentősen nőttek a kiszolgáló-üzemi területek – a hátsó Kórház utcához finoman lépcsőzve egy próbaterem faborítású tömbjével, egy terasszal és az alá telepített fedett garázzsal illeszkedik az új épület.
Az új Hangvilla tehát vizuálisan méltó központi fekvéséhez, én mégsem a kávédarálós főhomlokzat felől találtam meg a legszimpatikusabb képét: azt a felülről érkezőknek mutatja, amikor az oldalra helyezett új lépcsőház narancsra festett foltja egy lépcsővonallal szinte kiordít a fehér oldalhomlokzatra. Az idő aztán majd úgyis csak később dönt a finanszírozásról,multifunkcionális kultúrplázáról és a korrétegekről.
Hangvilla - multifunkcionális kulturális központ Veszprémben
