A halálbüntetés alapja a talio-elv, a „szemet szemért, fogat fogért” – életet életért. A bűnössel azt kell tenni, amit ő tett. Ha ölt, meg kell ölni. Ebben a felfogásban a büntetésnek nincs más célja, mint hogy a bűnös elszenvedje az általa okozott szenvedést. Ezt a célt hívják bosszúnak. A bosszú évezredeken át nemes kötelezettség volt.
„Szemet szemért, fogat fogért… A Bibliában Mózes II. könyvében (23–25. vers) jelent talán először meg írott formában. »… Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.« Támogatom a halálbüntetés visszaállítását!”
Ez egy tipikus mai Facebook-bejegyzés.
De ezt a „szemet szemért…” dolgot nem Mózes fedezte fel. Már a legelső fennmaradt törvénygyűjteményben, Hammurapiéban is benne volt 38 évszázaddal ezelőtt.
Különböző változatokban bekerült az ókor szinte valamennyi törvénykönyvébe és a világvallások szent irataiba. A fenti bibliai idézetet szó szerint kell érteni. Rómában is az volt a törvény, hogy a gyújtogatót élve el kellett égetni. Lehetőleg abban a tűzben, amelyet ő gyújtott. „Égetést égetésért.” „A vérbosszuló rokon ölje meg a gyilkost; mihelyt találkozik vele.” Többször ismétlődik ez a mondat Mózes IV. könyvének 35. részében, amely pontos útmutatással szolgál, mikor kötelező a vérbosszú.
A talio-elvvel összefért a gyilkosság nagyon enyhe büntetése is, és mai szemmel nézve csekély vétkek vagy nem-is-vétkek halállal büntetése is. Szolgák, rabszolgák élete nem számított emberéletnek, az ő halálukért többnyire csak anyagilag kellett helytállni, ellenben a törvénykönyvek
a XIX. század elejéig szinte mindenhol tömérdek cselekményt rendeltek halállal megtorolni. Tolvajlást, hamis tanúskodást, házasságon kívüli közösülést, rabszolgaszöktetést vagy -rejtegetést.
Még a kocsmát látogató papnőt vagy a férje vagyonát pazarló asszonyt is halálra ítélhették. Az Ótestamentumban a bálványimádó, az istenkáromló, a varázsló, a házasságtörő mind-mind halált érdemel. Mi több: „A ki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon” (Mózes II. könyve, 21, 17.). Ezt a szellemet vitte tovább az iszlám saria. Manu hindu törvénykönyve pedig szinte minden bűncselekményt a kínhalál szörnyűbbnél szörnyűbb nemeivel büntetett. A halálbüntetés kora az olcsó emberélet kora.
Jézus a hegyi beszédben radikálisan szakított a talio-elvvel, az Ótestamentum vonatkozó passzusával: „Megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak,./.../ jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek” (Máté 5, 38–39, 44.).
Jézus nem csupán a halálbüntetést, hanem magát a büntetést tagadja. Ez persze a társadalmi léttel összeegyeztethetetlen, hívők és egyházak számára is követhetetlen.
A keresztény egyházak, amikor az evilági főhatalom részesei lettek és ameddig azok voltak, világnézeti monopóliumukat és hatalmi érdekeiket kivégzések tömegével biztosították.
A középkor nem maradt el a mértéktelen állami gyilkolászás tekintetében az ókortól. I. Erzsébet uralkodásának 45 éve alatt például 89 ezer embert végeztek ki Angliában. A XVII. századi Benedikt Carpzov lipcsei bíróról feljegyezték, hogy 30 ezer embert ítélt halálra. Az ő műve az egész Európában elterjedt boszorkányüldözési kézikönyv, amely előírta a beismerő vallomásig folytatott kínzást.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A felvilágosodás robbantotta fel a büntetőjog addigi alapjait. Az állampolgári egyenlőség elve mellett nem lehetett különbözőképpen eljárni különböző társadalmi állású bűnösök és áldozatok esetén. A világnézeti szabadság, az állam és az egyház szétválasztása kiejtette az állami büntetőjog feladatköréből a hittételek és vallási előírások védelmét, a jogállamiság elvével pedig nem fér össze sem a kínzás, sem más, ami ártatlanok elítélésének veszélyét növeli.
Rögvest meg is jelentek – Cesare Beccaria 1764-ben kiadott, nagy hatású műve, a Bűnökről és büntetésekről nyomán – az első abolicionista (a halálbüntetés eltörlését követelő) mozgalmak.
Akkori labancaink haladtak a korral. II. Lipót Toscanában, II. József pedig a monarchiában törölte el a halálbüntetést, amit aztán sötét utóda, Ferenc császár visszaállított épp Martinovics Ignácék kivégzése évében.
„A halálos büntétésnek czélja nem bosszúállás, mert a bosszúállás kegyetlen indulat.” Ez áll Deák Ferenc első fennmaradt szónoklatában, amelyet egy rablógyilkos védőjeként mondott el nagyon ellenséges közegben, a Zala megyei törvényszéken. Védencét 1831-ben kerékbetörésre ítélték, de végül csak kegyesen felakasztották. Szemere Bertalan kezdeményezésére, Deák Ferenc irányításával dolgozták ki a halálbüntetést – az Alkotmánybíróságunk előtt másfél századdal – eltörlő büntetőjogi reformot, amelyet az alsóház 1843-ban meg szavazott, Bécs pedig a főrendi házzal elgáncsolt.
A XVIII. század ellentmondásos örökségére jellemző, hogy a guillotine-t pihenni nem engedő jakobinus terror élharcosai, például Marat és Robespierre ellenezték a halálbüntetést – elvben és békében.
A XIX. század elején Angliában 222 féle bűncselekményt büntethettek halállal. Kis értékű lopást is. A század végére viszont Európában a halálos ítéletek nagyon megritkultak, lényegében az emberölés minősített eseteire korlátozódtak, és egyre több országban, például Romániában, Portugáliában, Hollandiában el is törölték, másutt készültek rá.
A XX. század elején abolicionista hangulat uralkodott, ami aztán teljesen megfordult az első világháborúval, a forradalmakkal, ellenforradalmakkal és a polgáraikat tömegesen gyilkoló totalitárius diktatúrák kiépülésével Portugáliától, Spanyolországtól Olaszországon és Németországon át a Szovjetunióig. A második világháború után az abolicionizmus föléledt és győzedelmeskedett. 1949-ben Nyugat-Németországban s a következő évtizedekben a demokratikus Európa egyre több országában törölték el a halálbüntetést.
A Vatikán is ekkor ítélte el egyértelműen.
A szovjet blokkban ellentétes tendencia érvényesült. A halálbüntetést kiterjesztették sokféle politikai, vagyonellenes és egyéb bűncselekményre. Sok ártatlan embert akasztottak föl a 40-es évek végétől a 60-as évek elejéig nálunk is. Magyarországon 1988 júliusában hajtották végre az utolsó halálos ítéletet egy brutális gyilkosság tettesén.
A rendszerváltás után Fehéroroszország kivétellel az egykori keleti blokk minden országában megszűnt a halálbüntetés. Az EU Alapjogi Chartája szerint „senkit sem lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Nem lehet sem az EU, sem az Európa Tanács tagja olyan ország, ahol létezik halálbüntetés. Az emberölések száma nálunk a rendszerváltás előtti két évtizedben évente kétszáz, a kilencvenes években háromszáz körül mozgott. A következő évtizedben folyamatosan és gyors ütemben csökkent, és immár egy évtizede alacsonyabb, 2009–2010 óta pedig már sokkal, nagyjából harmadával alacsonyabb, mint a rendszerváltás és a halálbüntetés eltörlése előtt volt.
Százezer főre úgy harmadannyi emberölés jut nálunk, mint az USA-ban. Az egybehangzó közvélemény-kutatási eredmények szerint a megkérdezetteknek körülbelül az egyharmada ért egyet a halálbüntetés eltörlésével, a többség nem. E többség tagjaként nyilatkozott meg Horn Gyula és Orbán Viktor is.
A halálbüntetés eltörlése óta eltelt 25 évből 13-ban ők kormányozták az országot. A világ országainak nagyjából egy tizedében, 22-ben hajtottak végre 2014-ben halálos ítéletet. Rablásért, kábítószerrel való visszaélésért, gazdasági bűncselekményekért, házasságtörésért, istenkáromlásért, boszorkányságért és politikai okokból is.
A tavalyi évből 2466 halálos ítéletről és 607 kivégzésről tudunk hivatalosan. Ebben nincs benne Kína, ahol sokkal több embert végeznek ki, mint a világ többi országában összesen. Hogy mennyit, államtitok. De ezres nagyságrendben. Gazdasági bűncselekményekért is, politikai okokból is, a tisztességes, jogállami eljárás bármiféle garanciája nélkül. Iránban hivatalos adatok szerint tavaly 289 kivégzést hajtottak végre. Az emberjogi szervezeteknek még 454 másik esetről van biztos tudomásuk.
Egyiptomban egyetlen perben 683 vádlottat ítéltek halálra egy rendőr 2013-ban bekövetkezett halála miatt, de ugyanaz a bíró egyszersmind egy korábbi perben halálra ítélt 529 vádlott közül 492 büntetését életfogytiglani börtönre módosította
Fehéroroszországban három embert végeztek ki, fogalmunk sincs, miért. A hozzártartozókat és az ügyvédeket is csak utólag tájékoztatták a halálos végkifejletről.
Összesen két halálbüntető ország létezik, amely – egyéb vonatkozásban – demokráciának tekinthető. Az USA-ban a halálbüntetés 40 évvel ezelőtti visszaállítása óta tavaly hozták a legkevesebb ilyen ítéletet, 72-t, s mindössze 7 tagállamban végeztek ki elítélteket, összesen 35-öt. Majdnem százszor ennyien, több mint háromezren élnek halálos ítélettel a fejük felett a halálsorokon. Sokan megöregszenek, mire fiatalon elkövetett bűneikért kivégzik őket. Egyre több esetben derül ki, hogy a múltban ártatlanokat végeztek ki. Tavaly hét halálraítéltet bocsátottak el, mivel – átlagosan 30 év után (!) – kiderült az ártatlanságuk. Japánban szintén sokan töltenek évtizedeket a halálsoron abban a tudatban, hogy bármikor kivégezhetik őket, mert ott csak közvetlenül a kivégzés előtt szólnak, hogy itt a vége…
Ebbe a bizonytalanságba sokan beleőrülnek. A gyanúsítottakat igen hosszú időn át folyamatosan vallatják ügyvéd jelenléte nélkül, és sokakból csikarnak ki így beismerő vallomást, amit aztán már hiába vonnak vissza. Ivao Hakamada 45 és fél évet töltött a halálsoron. Tavaly szabadult 79 évesen, miután bebizonyosodott az ártatlansága. Okunishi Masaru 46 évet élt a halálsoron. Már csak az éltette, hogy az ártatlanságát elismerjék. Nyolc felülvizsgálati kérelmét utasították el. Most október 5-én, 89 évesen halt meg a börtönben.
